A klímaváltozás elleni küzdelem és a zöld energiára való átállás miatt rengeteg fontos nyersanyagra van szükségünk. Mivel a szárazföldi bányászat egyre több környezeti és társadalmi problémába – például a gyermekmunkához köthető emberi jogi botrányokba – ütközik, a nagyhatalmak és a multicégek a tengerfenék felé fordultak. A Pew Charitable Trusts jelentése rávilágít, hogy a Hawaii és Mexikó között elterülő, nagyjából 4,5 millió négyzetkilométeres Clarion-Clipperton zóna (CCZ) a világ legnagyobb ismert mélytengeri ásványkincs-lelőhelye. Ez a terület nemcsak hihetetlen mennyiségű értékes fémet rejt, hanem komoly diplomáciai és környezetvédelmi viták forrása is.
A CCZ tulajdonképpen egy gigantikus, mélytengeri síkság, ami 3000–6000 méteres mélységben fekszik, és nagyjából akkora, mint az egész Egyesült Államok. Ebben a sötét, hatalmas nyomású világban a tengerfenék iszapja trilliónyi, nagyjából burgonya méretű „polimetallikus csomót” rejt. Ezek a sötét darabkák évmilliók alatt alakultak ki – sokszor egy apró cápafog vagy csonttöredék körül –, és tele vannak nikkellel, kobalttal, rézzel és mangánnal. Ahogy a mélytengeri kutatásokkal foglalkozó The Metals Company (TMC) is hangsúlyozza, ezek a fémek ma elengedhetetlenek az elektromos autókhoz és a zöld energiát tároló akkumulátorokhoz.
Az Amerikai Földtani Intézet (USGS) adatai szerint óvatos becslések is 21,1 milliárd száraz tonnára teszik a zónában található kőzetcsomók mennyiségét, ami meghaladhatja a bolygó összes eddig ismert szárazföldi lerakatát. Magát a bányászatot gigantikus, távirányítású lánctalpas robotokkal képzelik el az iparági szereplők, amelyek gyakorlatilag lekaparják a tengerfenék legfelső rétegét. Ezután a köveket hatalmas, kilométeres csöveken keresztül szivattyúzzák fel a felszíni hajókra – ilyen például a svájci Allseas cég „Hidden Gem” nevű fúróhajója is.
Kinek a tulajdona a tengerfenék?
A nemzetközi vizek bányászatát egy jamaicai székhelyű szervezet, a Nemzetközi Tengerfenék Hatóság (ISA) szabályozza az ENSZ tengerjogi egyezménye alapján. Ez az egyezmény kimondja, hogy a tengerfenék ásványkincsei az „emberiség közös örökségét” képezik, tehát egyetlen ország vagy cég sem sajátíthatja ki őket magának. Az ISA hivatalos irányelvei előírják, hogy a kitermelésből származó bevételeket – például a jogdíjakat – igazságosan kell elosztani a világ országai között, különösen támogatva a fejlődő országokat.
Az ISA honlapján közzétett hivatalos adatok alapján a szervezet eddig összesen 31 kutatási engedélyt adott ki, ebből 17 kimondottan a Clarion-Clipperton zónára vonatkozik. Bár a valódi, hatalmas gépekkel végzett kereskedelmi bányászat még nem kapott zöld utat, a szabályok (az úgynevezett bányászati kódex) megalkotásáért már most kemény diplomáciai vita zajlik.
Kína lépéselőnyben, Amerika egyoldalú utakon
Jelenleg úgy tűnik, egyértelműen Kína nyeri ezt a tengeri versenyt. Az ISA hivatalos regiszterei szerint Peking rendelkezik a legtöbb, szám szerint öt kutatási engedéllyel a nemzetközi vizeken. Ezt állami vállalatain és intézetein keresztül érvényesíti. Ezek a kínai cégek nemcsak a nyersanyagok felkutatásában, hanem a technológiában is élen járnak, mélytengeri robotokat és saját fúróhajókat építenek, a teszteket pedig saját vizeiken, például a Dél-kínai-tengeren is végzik. Ezzel Kína célja egyértelmű: uralni akarja az akkumulátorok globális piacát.
Közben az Egyesült Államok komoly hátrányban van. Mivel Washington a mai napig nem ratifikálta az ENSZ tengerjogi egyezményét, hivatalosan nem tagja az ISA-nak sem. Emiatt az amerikai kormány nem tud a saját nevén cégeket szponzorálni a nemzetközi vizekre. Amerikai biztonságpolitikai elemzések szerint ez súlyos aggodalmat jelent Washingtonnak, mivel attól tartanak, hogy ha kimaradnak, Kína monopóliuma megtörhetetlenné válik.
Az amerikai kormány a nemzetközi rendszer megkerülésével, hazai lépésekkel próbál ellensúlyozni. A 2024-es nemzetvédelmi törvényben a Kongresszus utasította a Pentagont, hogy vizsgálja meg a mélytengeri fémek belföldi feldolgozásának lehetőségeit. A helyzet 2025 áprilisában még tovább élesedett, amikor az amerikai elnök rendeletben utasította a hatóságokat, köztük a Nemzeti Óceán- és Légkörkutató Hivatalt (NOAA), hogy gyorsítsák fel az amerikai partok mentén a bányászati engedélyek kiadását. Egy amerikai cég ezt kihasználva már be is adta az első hivatalos kérelmét a kereskedelmi kitermelésre, ami komoly nemzetközi felháborodást váltott ki.
Ökológiai katasztrófa a mélyben
A gazdasági harc árnyékában a kutatók egy beláthatatlan környezeti katasztrófára figyelmeztetnek. A Nature-höz hasonló neves folyóiratok és a tengerbiológusok legújabb DNS-vizsgálatai kiderítették, hogy a CCZ iszapja nem kietlen sivatag: az ott élő állatok 88–92 százalékát a tudomány még csak nem is ismeri. A természetvédők szerint a kiásásra váró fémcsomók jelentik az egyetlen szilárd felületet a fenéken, ahová a mélytengeri szivacsok és korallok rögzülni tudnak. Ezek eltűnésével elveszíti az otthonát a nemrég felfedezett, apró „Casper” nevű szellempolip és rengeteg más, csak ott élő faj.
Legalább ekkora bajt okozhat az az óriási por- és iszapfelhő, amit a lánctalpas bányagépek kavarnak fel. A Cambridge University Press oldalán publikált folyadékdinamikai tanulmányok rámutattak, hogy ez a sűrű, agyagos üledék kilométerekre sodródhat a vízben. Lényegében megfojtja a tengeri élőlényeket és teljesen tönkreteszi az óceán táplálékláncát. Egy amerikaiak által 1978-ban végzett kisebb mélytengeri teszt nyomai például még 26 évvel később is élesen látszottak a tengerfenéken, az élővilág pedig szinte egyáltalán nem heverte ki a beavatkozást.
Ezek a kockázatok hatalmas globális ellenállást szültek. 2026-ra már több mint 46 nemzet csatlakozott ahhoz a koalícióhoz, amely a bányászat betiltását, de legalábbis határozatlan idejű „elővigyázatossági szüneteltetését” (moratóriumot) kéri. Még a csendes-óceáni szigetországok is egymásnak feszültek. Míg Nauru, Tonga és a Cook-szigetek kormánya a bevételek reményében azonnal elindítaná a gépeket, addig Palau, Tuvalu és a Fidzsi-szigetek – az óceán megóvása érdekében – a bányászat leghangosabb nemzetközi ellenzőivé váltak.
Feldolgozási nehézségek és az új akkumulátorok reménye
A helyzetet tovább nehezíti, hogy magukat a fémcsomókat nagyon nehéz feldolgozni. A réz, a nikkel és a kobalt olyan erősen kötődik a kőzet mangán-szerkezetéhez, hogy a szétválasztásuk óriási energiát és nagyon agresszív savakat igényel. Az iparági leírások alapján ezek a folyamatok rengeteg másodlagos, sokszor mérgező hulladékot és salakot hagynak hátra, ami miatt az egész eljárás környezetbarát jellege erősen megkérdőjelezhető.
A megoldást, és egyben az óceánok megmentését végül a piac és az autógyártók innovációja jelentheti. A Blue Climate Initiative szervezet és az akkumulátoripar elemzései rámutatnak, hogy a technológia egyre inkább olyan akkumulátorok (például a lítium-vas-foszfát vagy a nátrium-ion telepek) felé mozdul, amelyekhez egyáltalán nincs szükség a tengerekből származó kobaltra vagy nikkelre. Szakértők úgy számolnak, hogy ezek elterjedésével az évtized végére az autógyártók nikkel- és kobaltigénye akár a felére is csökkenhet. Ha ezt kiegészítjük a ma már rendkívül hatékony akkumulátor-újrahasznosítási technológiákkal, a jövőben anélkül tudjuk biztosítani a zöld energiához szükséges nyersanyagokat, hogy el kellene pusztítanunk a Föld egyik legutolsó, még érintetlen természeti kincsét.
