Szinte teljesen eltűnt a hírekből Afganisztán. Az év elején még landoltak információk, hiszen háborúba keveredett hatalmas pakisztáni szomszédjával, de az újabb és újabb olaj és pénzügyi válságokban vergődő világ mintha lemondott volna róla. Pedig ott is élnek emberek, akik valamiképp boldogulni szeretnének...
Afganisztán helyzetét továbbra is a tálibok szigorú, szélsőségesen iszlamista vallási rendszere, a gazdaság brutális vergődése, a permanens humanitárius válság továbbá a nők jogainak drasztikus korlátozása keretezi. Persze ezek csak amolyan címszavak, helyesebben jelzők, ugyanis a listához tetszőleges számú, az emberi nyomorúságot leíró kifejezés szabadon hozzá adható - s e téren egyre megy, hogy a gyermekmunkát, a felnőtt lakosságot is durván érintő alultápláltságot vagy az egészségügyi rendszer döbbenetesen primitív színvonalát vesszük elő a képzeletbeli kalapból.
A lakosság túlnyomó része a mindennapi megélhetés problémáival küszködik. Bár a népszámlálás és a bármiféle kérdőívek pontos kitöltögetése arrafelé nem igazán divat, a nemzetközi statisztikusok úgy vélik, a teljes, 42-43 millió közé taksált népesség legalább hetede (!), azaz alsó hangon hatmillió fő szorulhat(na) napi szintű élelmiszersegélyre, illetve bármiféle humanitárius támogatásra. Külön szomorú, hogy e csoport nagyjából fele kis- vagy fiatalkorú. Mivel a döntő percentjük vidéki, így őket fokozottan sújtja a kórházi szolgáltatások legatyásodott színvonala, a korszerűtlen orvosi elvek meggyökeredzése és a központi segélyezés siralmas, ha tetszik: csak a mesékben létező állapota.
Amúgy érdemes megjegyezni, a 0-14 esztendős korosztály teszi ki a lakosság negyvenkét (!) százalékát, míg a 65 fölötti idősek alig 2,6 percentet képviselnek. Egyben ez azt is mutatja, hogy az átlagéletkor adata nem túl acélos, a halandóság pedig mértéktelenül nagy. Egy afgán asszony élete során átlagosan 4,5–4,6 utódnak ad életet, ami a Földön az egyik legmagasabb mutató. Ezzel azonban szemben áll, hogy száz munkaképesre 73-77 (!) fiatal eltartása jut, ami brutális szociális és gazdasági kihívást jelent mind a szülők, mind az ellátórendszerek irányában.
Az, hogy valaki lánynak vagy fiúnak születik, a fejlett Nyugat-Európában sem mindegy - Afganisztánban pedig egyenes katasztrófaszámba megy, ha az első verzió áll elő. A fiatal hölgyek felsőbb iskolázása gyakorlatilag fizikai képtelenség, lévén határozottan el vannak tiltva a közép- és felsőfokú oktatástól. S ha ez nem lenne még seregnyi civil szervezetben sem vállalhatnak munkát.
Az ultraszegény hatmillió „persze" csak a népesség legalját képviseli, s azok sincsenek nagyságrendekkel jobb helyzetben, akik - úgymond - feljebb állnak a ranglétrán. A városiak mutatója eleve alig éri el a huszonöt százalékot, s a közhiedelemmel ellentétben a vidékiek sem minden esetben képesek megtermelni az önellátásához nélkülözhetetlen élelmiszereket. Arról nem is szólva, hogy a korábban bevált és értékelhető jövedelmet hozó máktermesztés tálibok által véghezvitt totális betiltása százezernyi kistermelő alól húzta ki a talajt.
Visszakanyarodva a képzeletbeli sütemény „emeleteire", érdemes leszögezni, a „középréteg" huszonöt-huszonhét millió főt tesz ki - ám ők is csak kínkeservesen, az elérhető kevéske segélyeket igénybe véve képesek átküzdeni magukat a mából a holnapba.
Figyelemre méltó adatként érdemes ide iktatni, ha az éves nemzeti összterméket a lakosságra bontjuk, akkor mindössze 415–420 dollár, azaz az épp aktuális árfolyam tükrében úgy százhatvan-százhetven ezer forint jön ki. Ami havi szinten tól-ig tizenhárom ezret és némi aprót takarhat. Mindemellett csak látszólagos vigasz, hogy a helyi árak „viccesek" - ugyanis az egy főre jutó jövedelem gyakorlati vásárlóértéke még így is mindössze 3500–3800 dollár körüli értéket tud fölvenni. Azaz 1,2-1,35 millió forint környéki pénzt - amiből rengeteg gyereket és (kötelezően) támogatandó rokont is el kell(ene) tartani.
