Van az a pénz, amiért érdemes megtámadni Iránt?

Miközben Washingtonban katonai forgatókönyvek készülnek, és a monarchia helyreállításának lehetőségét mérlegelik, több regionális szereplő, köztük a hagyományosan Irán-ellenesnek elkönyvelt Törökország és Szaúd-Arábia is a beavatkozás kockázataira figyelmeztetett. Pénteken pedig már a Sanghaji Együttműködési Szervezetet (SCO) adott ki tiltakozó közleményt, amiben ellenzi a külső beavatkozást, és békés rendezést sürget, nem elmulasztva annak felhánytorgatását, hogy a jelenlegi helyzetért nagymértékben a nyugati szankciók a felelősek.

Mint tudjuk, Iránban több mint két hete tartanak a tüntetések az árrobbanás és az életszínvonal romlása miatt. Trump többször is úgy fogalmazott, hogy az Egyesült Államok beavatkozhat, ha az iráni hatóságok „ölik a tüntetőket”. Közben olyan hírek láttak napvilágot, amelyek szerint az elnök emberei a bukott sah fiával tárgyaltak az ország jövőjéről.

Jeffrey Sachs világhírű közgazdász ugyanakkor egy podcastban azt állította: ami Iránban történik, az nem spontán folyamat, hanem klasszikus rezsimváltó művelet, amelyet Washington és Izrael évtizedek óta alkalmaz. A Columbia Egyetem professzora párhuzamot vont a 2014-es ukrajnai eseményekkel, és úgy vélte: a gazdasági nyomás, az utcai feszültség és a felelősség áthárítása együtt egy jól ismert „különleges háborús” recept részei.

Ebben a helyzetben adja magát a kérdés: ha az amerikaiak a venezuelai beavatkozásnál sem csináltak titkot abból, hogy nem az emberi jogok, hanem az olaj érdekli őket első sorban, akkor mi teszi Iránt valóban érdekessé a számukra?

Nos, Irán a nemzetközi statisztikák szerint a világ egyik legnagyobb szénhidrogén-vagyonával rendelkezik. Az amerikai EIA adatai alapján a bizonyított földgázkészlete 2023 végén 1 199 billió köbláb (Tcf) volt, amivel a világon a 2. helyen áll, Oroszország mögött. A kőolaj esetében az OPEC 2024 végi összesítése szerint Irán bizonyított készlete 208,6 milliárd hordó, amivel szintén a globális élmezőnyhöz tartozik.

A készletek mellett külön súlyt ad Iránnak, hogy a legfontosabb mezők egy része a Perzsa-öböl térségében koncentrálódik. A világ legnagyobb földgázmezőjeként számon tartott South Pars/North Dome mezőt Irán Katarral közösen birtokolja és termeli ki, ami önmagában is kiemelt stratégiai adottság.

A másik kulcstényező a földrajzi elhelyezkedés. Irán közvetlenül ellenőrzi a Hormuzi-szoros északi partvidékét, vagyis a Perzsa-öböl kijáratát. Az EIA becslése szerint 2024-ben átlagosan napi 20 millió hordó kőolaj és kőolajtermék haladt át a Hormuzi-szoroson, ami a globális fogyasztás jelentős részének felel meg. A szoros így nemcsak regionális, hanem globális ellátási szűk keresztmetszet.

További adalék mindezekhez, hogy az ország egyszerre kapcsolódik a Közel-Kelethez, a Kaukázushoz, Közép-Ázsiához és Dél-Ázsiához, így a szárazföldi és tengeri útvonalak metszéspontjában helyezkedik el. Ez különösen akkor válik hangsúlyossá, amikor a nagyhatalmak alternatív kereskedelmi és logisztikai folyosókban gondolkodnak – olyanokban, mint például az Irántól északra tervezett „Trump-út”, amellyel az Egyesült Államok egy olyan térségbe akar behatolni, amit eddig döntően Oroszország és Kína ellenőrzött, és amelyre Teheránban azt mondták, hogy „no way”.

Tegyük hozzá, a nyugati korlátozások ellenére az iráni olajexport az elmúlt években is jelentős volt, a Reuters 2025-ös becslése szerint Kína iráni eredetű tengeri olajimportja átlagosan napi 1,38 millió hordó körül alakult. Tehát a rezsimváltással nemcsak a „gonosz tengelyének” egyik tagját ütnék ki, hanem Kínának és Oroszországnak, áttételesen pedig az OPEC-nek is.