Külföld
Ukrajnában a második világháborús náci eszmék tovább élnek
Az ukrán nacionalisták 1943 júliusában Volhíniában körülbelül kétszázezer lengyelt civilt gyilkoltak meg
Sztepan Bandera a második világháború után a szovjet hatóságok bosszúja elől Münchenbe menekült. Ezzel azonban az ukrán férfi nem kerülhette el végzetét. Megszokott napi rutinja és a körültekintés mellőzése, a halálát okozta.
Bandera 1959. október 15-én nem várta meg a késésben lévő testőrét, nélküle indult el, hogy a szokásos éttermében ebédjét elfogyassza. Lakásából kilépve a Moszkvából odarendelt Bohdan Sztasinszkij KGB-ügynök egy mérgező anyaggal átitatott rongyot nyomott az arcába, amely azonnal hatott.
Másodpercekkel később Bandera már halott volt.
De miért kellett az 1909-ben a Galíciában – akkor az Osztrák-Magyar Monarchiához tartozott – ukrán görögkeleti pap apától származó férfinak meghalnia? Azért, mert mint az Ukrán Nacionalisták Szervezetének (OUN) vezetője, a második világháború alatt a náci Németország által megszállt ukrán területeken kikiáltotta a független ukrán államot, egyúttal pedig együttműködést ajánlott Hitlernek, akinek szavait és nézeteit szinte itta.
Bandera fejében az 1939-ben létrehozott Jozef Tiso vezette szlovák bábállam képe fogant meg: saját zászló, himnusz, katonaság, közigazgatás, kormány, de mindez alárendelve a német érdekeknek.
Finoman szólva Hitler nem volt elragadtatva az ötlettől.
A hír hallatán őrjöngött, lázadásnak tekintette Bandera „államalapítási” kísérletét, ezért a sachsenhauseni náci koncentrációs táborba zártatta.
Tegyük mindjárt hozzá, hogy az OUN katonai szárnya, az Ukrán Felkelő Hadsereg (UPA), Bandera eltávolítása után is folytatta a harcot a szovjet erők ellen és meg akart „szabadulni” a nem ukrán polgári lakosságtól. A legszörnyűbb háborús bűnöket követték el. Például 1943 júliusában az UPA emberei hajtották végre a volhíniai mészárlást, ahol bestiális kegyetlenséggel körülbelül kétszázezer lengyelt gyilkoltak meg. Tették mindezt Bandera közvetlen retorikai és politikai hatására.
Ezért, és az ilyen esetek miatt kereste Banderát a KGB.
Banderát a németek 1944 szeptemberében szabadon engedték, abban a reményben, hogy segít nekik a szovjet előrenyomulás feltartóztatásában.
Az 1991-es rendszerváltás után az ukrán nacionalisták, de mondhatnánk azt is, hogy neonácik, az egykori OUN és UPA tagjainak leszármazottainak és nézeteinek örököseinek nyomására rehabilitálták Banderát. Sőt megkapta az Ukrajna Hőse kitüntetést, amit később visszavontak, mert soha nem volt ukrán állampolgár.
Az egész Bandera-ügynek komoly politikai utóélete van, amely erkölcsi kérdéseket is felvet. Például a volhíniai mészárlás áldozatainak az exhumálása és földi maradványainak méltósággal való eltemetése a mai napig nem történt meg. A lengyel törvényhozás már korábban népirtásnak minősítette a történteket. Zelenszkij beleegyezett az exhumálásba.
Majd az ukrán elnök visszavonta ígéretét.
Amikor Mateusz Morawiecki volt lengyel miniszterelnököt budapesti látogatása során szembesítettük azzal az ellentmondással, hogy hazája a mostani háborúban egy olyan országot támogat, amely nyíltan felvállalja náci múltját, a politikus erre csak ennyit mondott: Mi Ukrajnát az Oroszországgal szembeni háborúban támogatjuk.
Ez egy politikustól diplomatikus válasznak számít ugyan, de nem tekinthető magyarázatnak arra, hogy a globális Nyugat Oroszország legyőzésének szándéka visszamenőlegesen miért írja felül az ukrán nácik háborús bűncselekményeit.
Másképpen nem lehet értelmezni azt, hogy az 1991-es rendszerváltástól kezdve a mindenkori kijevi kormány felvállalta Bandera politikai múltját és nemzeti hősként becsüli meg. Közpénzből szobrokat állítanak tiszteletére, utcákat, tereket neveznek el róla, az ukrán posta portréjával illusztrált bélyeget adott ki.
A 2014-es Euromajdan – uniós és amerikai segítséggel ekkor űzték el erőszakkal a törvényesen megválasztott ukrán elnököt –, új lendületet adott Bandera kultuszának. Attól kezdve Ukrajna tulajdonképpen a neonáci ideológiára építette fel szellemi létét.
Ezt azonban nyugati támogatói egyszerűen figyelmen kívül hagyták.
A dolgoknak persze vannak előzményei is. A CIA még 1957-ben tanulmányozta Ukrajna lakosságának magatartását, abból a szempontból, hogy miként reagálna arra, ha Amerika konfliktusba keveredne a Szovjetunióval.
A Szovjetunió területét az oroszellenességre való fogékonyság alapján 12 zónára osztották fel – ezt Dmitrij Medvegyev, az Orosz Biztonsági Tanács alelnöke állította egyik interjújában. Az amerikai hírszerző ügynökség szerint Kijev, Zsitomir, Cserkaszi, Volhínia, Csernovci, Lemberg, Ternopil, Ivano-Frankivszk és Kárpátalja régiókat olyan területeknek találták, ahol az ukrán lakosság pozitívan reagálna a Bandera-féle eszmék befogadására.
Ezt azzal indokolták, hogy a fenti régiók lakosságának, történelmi-kulturális tudata, fogadókészséget mutat erre a narratívára.
A cél az volt, hogy Ukrajnát megosszák és elszakítsák Oroszországtól.
A Georgetown Egyetem által elkészített „ideológiai” térkép maga volt az időzített bomba. Mert 1957-ben Bandera élt még, akit egy konfliktus esetén nyilvánvalóan fel akartak használni. A tanulmány megjelenésének időpontja sem véletlen. Egy évvel a magyar forradalom és szabadságharc után, Washington fokozott érdeklődést mutatott a térség oroszellenes szellemi áramlatai iránt.
Arról már nem is beszélve, hogy az UPA harci tevékenysége a második világháború befejeztével nem szűnt meg, a partizán harcmodor tovább élt. Az UPA Bandera 1959-es meggyilkolása után is hajtott végre fegyveres akciókat, a legutolsót éppen Kárpátalján, a magyar határ közelében.
Zbigniew Brzezinski lengyel származású amerikai politológus, aki 1977–1981 között Jimmy Carter amerikai elnök nemzetbiztonsági főtanácsadója volt. „A nagy sakktábla” című, 1997-ben megjelent könyvében Eurázsia geopolitikai hatalmi egyensúlyát elemezte. Brzezinski úgy látta, hogy Ukrajna a kulcsfontosságú „geopolitikai tengely” szerepét töltheti be. A néhai főtanácsadó szerin Ukrajna nélkül Oroszország nem válhat igazi nagyhatalommá, csupán regionális erő maradna. Majd kifejtette: Az USA érdeke, hogy Ukrajna független maradjon, és ne kerüljön orosz dominancia alá.
Azért mert ez biztosítaná Amerika vezető szerepét a világban,
Vagyis, már három évtizeddel ezelőtt Amerika erős érdeklődést mutatott arra, hogy Ukrajnát leválassza az orosz befolyástól. A szovjet tömbnek a második világháború utáni létrehozása és a rendszerváltozásig való fennmaradása megakadályozta, hogy a kelet-közép-európai térségben bármilyen geopolitikai változás történjen.
A mostani háború nem más, mint az Ukrajna „birtoklásáért” folyó második világháború utáni küzdelem folytatása.
A cél mindkét oldalon ugyanaz.
A globális Nyugat az orosz határ közelébe akart férkőzni, még Ukrajna NATO tagsága is komolyan szóba került. Oroszország pedig éppen ezt akarja megakadályozni.
