Az év, amikor megint nem lett béke Ukrajnában

A frissen hivatalba lépett Trump-adminisztráció nagy elánnal vette bele magát a „békecsinálásba”, és már március 11-én sokan azt hihették: közel az áttörés. Aznap Dzsiddában az amerikai és az ukrán delegáció kilencórás egyeztetés után elvi megállapodásra jutott egy 30 napos, meghosszabbítható tűzszünetről, azonban – mint még sokáig – az oroszok szempontjait nem vették kellő komolysággal figyelembe, így aztán a harc folytatódott.

Májusban viszont a három év szünet után ismét közvetlen orosz–ukrán tárgyalásokra került sor Isztambulban. A felek mindenekelőtt humanitárius kérdésekről egyeztettek: megszületett a „1000 az 1000-ért” fogolycsere-megállapodás, amelynek keretében Oroszország és Ukrajna három etapban ezer-ezer hadifoglyot adott át egymásnak. Ez apróságnak tűnhet, pedig nem az: már egyértelműen jelezte, hogy a Bidenékkel és az európai háborús koalícióval szemben az USA a párbeszédet szorgalmazza Moszkva teljes elszigetelésével szemben, és hogy a kurzusváltást Kijevtől is elvárja.

Augusztusban aztán fordulóponthoz érkeztünk: Anchorage lett a Putyin–Trump csúcs helyszíne Alaszkában, az egykori orosz területen, melynek földjében szovjet katonák is nyugszanak, akik egy olyan korszakban haltak meg, amikor a két nagyhatalom egy közös ellenséggel harcolt, és nem egymás ellen vívtak proxy háborúkat.

A felek „hasznosnak” és „produktívnak” nevezték a csaknem háromórás egyeztetést, s bár konkrét megállapodás akkor nem született, Moszkva számára máig az „Anchorage-i keret” képezi a háború kompromisszumos lezárásának alapját. Tehát a feleknek mégis csak sikerült legalább a sarokköveket kijelölniük. Nem mellesleg a találkozó azt is világossá tette, hogy a „háborús kórusból” nemcsak kiénekel az Egyesült Államok, hanem egészen egyszerűen kilépett belőle, így ha a „hajlandók koalíciója” valóban az utolsó ukránig akarja folytatni a háborút, a feltételeket magának kell előteremtenie.

Ez persze nem jelentette azt, hogy feladták a terveiket, és amikor az ősszel végre formát öltött Donald Trump béketerve, mindent elkövettek, hogy az eredetileg 28 pontos javaslatcsomagot fellazítsák, kiheréljék – olyan mértékben, amelyet Moszkva vitára alkalmatlannak ítél majd. A cél nyilvánvalóan az volt, és az ma is, hogy az amerikai elnököt meggyőzzék törekvései hiábavalóságáról.

Trump terve többek között tartalmazta a Krím és a donbaszi „népköztársaságok” orosz hovatartozásának elismerését, Ukrajna lemondását a NATO-tagságról és az ukrán haderő létszámának korlátozását. November-december folyamán egymást követték a tárgyalások.

A hónap végén Volodimir Zelenszkij már egy 20 pontos ukrán–amerikai változatról beszélt, de kitalála, hogy az egészet népszavazásra kellene vinni, persze csak az után, hogy Oroszország beleegyezik egy legalább 60 napos tűzszünetbe, és hátrább vonja csapatait a frontról. Ezzel érkezett december 28-án Mar-a-Lagóba, ahol az előrehaladást hangsúlyozó nyilatkozatok ellenére Trump lényegében lesöpörte az asztalról az oroszok számára nyilvánvalóan elfogadhatatlan, és a békefolyamat megszakadásával fenyegető ukrán-európai ötleteket.

Mindeközben az Európai Bizottság képtelen volt keresztül verni a tagállamokon a befagyasztott orosz vagyon beláthatatlan következményekkel fenyegető elkonfiskálását, így végül csak az mentette meg Ukrajnát a gazdasági összeomlását, hogy a háborút támogató országok egy szűkebb köre úgy döntött, hiteleket vesz fel. Beszédes azonban, hogy az európai tanács ülése ezt a megoldást mindenki kizárta, annyire biztosak voltak az „A terv” sikerében.

Összességében tehát Trump ugyan nem érte el a békét, de 2025 valószínleg a fordulat éveként vonul be az orosz-ukrán háború történetébe.