Zelenszkij Miamiban: egy újabb „hogy ne egyezzünk meg” találkozó

Volodimir Zelenszkij azzal érkezett Miamiba, hogy Ukrajna kész lenne kivonni csapatait a keleti front egy részéről, ha Oroszország is hátrébb vonul, és a két fél között egy demilitarizált, vagy „szabad gazdasági zónaként” működő sáv jönne létre nemzetközi felügyelettel. Ezt olyan övezetként képzeli el, ahová sem az orosz, sem az ukrán reguláris hadsereg nem léphet be, a biztonságot pedig külföldi – elsősorban európai – békefenntartók garantálnák. A tervek szerint az egész, területi kompromisszumokat is tartalmazó csomagot később országos népszavazásra bocsátanák, vagyis az ukrán társadalomnak kellene jóváhagynia a megállapodást.

Moszkva eddigi nyilatkozatai alapján ez a konstrukció aligha elfogadható a Kreml számára. Vlagyimir Putyin továbbra is ragaszkodik ahhoz, hogy Ukrajna teljesen vonuljon ki a Donbaszból, és ismerje el Oroszország szuverenitását az eddig elfoglalt területek felett – a Krímet is beleértve. Arról az eddigi nyilatkozatok szerint készek lennének tárgyalni, hogy a Donbasz átadott területeire csak a rendőrség, vagy esetleg a nemzeti gárda (Roszgvargyija) is bevonulhatna-e rendfenntartó erőként, de hogy a föderáció hadserege visszavonuljon, gyakorlatilag kizárt.

Zelenszkij ráadásul ismét európai békefenntartó erők telepítéséről beszél, és egyáltalán nem lehetetlen, hogy ehhez nemcsak ő, hanem a „hajlandók koalíciója” is ragaszkodik – talán így akarják biztosítani, hogy az EU ne szoruljon ki teljesen a rendezési folyamatból. Orosz szempontból azonban ez ismét vörös vonal: bárhogy is címkézik őket, az Ukrajnába küldött európai alakulatok de facto NATO-katonák lennének, márpedig Moszkva kezdettől azt állítja, hogy az idegen katonai jelenlét és a NATO-közeledés volt a háború egyik kiváltó oka. Nehezen képzelhető el, hogy a Kreml most hirtelen beleegyezzen egy olyan rendezésbe, amely jogilag vitatott övezetté teszi a Donbasz egy részét, és közben nyugati csapatok jelennek meg a térségben.

A csomag egyik „technikai”, de valójában stratégiai fontosságú eleme a zaporizzsjai atomerőmű sorsa. Az erőmű az orosz csapatok kezén van a háború eleje óta, és Moszkva nyilvánvalóan energetikai és katonai eszközként, vagy ha úgy tetszik, az egyik adujaként tekint rá. Az ukrán elképzelések szerint ennek azonban nemzetközi felügyelet alá kellene kerülnie. A javaslat kompromisszumos eleme, hogy az erőmű a jövőben azonos feltételek mellett mindkét fél ellátását szolgálná, valójában viszont a részleges átadásával is gyengülne az orosz alkupozíció, ami ebben a képlékeny helyzetben megint csak nem elfogadható a Kreml számára.

A non plus ultra mindehhez az a politikai logika, amely az ukrán elnök nyilatkozataiból és a sajtóhírekből kirajzolódik. Zelenszkij azt várná el Washingtontól, hogy az Egyesült Államok gyakoroljon nyomást Moszkvára a demilitarizált övezet, az európai jelenlét és az erőmű átadásának elfogadása érdekében, álljon be egy tűzszünet mögé, majd valamikor menet közben az egész békecsommagról tartanának egy népszavazást Ukrajnában. Ha a társadalom nem fogadja el a megállapodást, az orosz fél addigra már hátrébb vonult, átadta az erőmű feletti ellenőrzést, és rosszabb tárgyalási pozícióból, gyengébb lapokkal kénytelen dönteni arról, folytatja-e a háborút, miközben már nyugati csapatok grasszálnának azokon a területeken, amelyek megszerzése Moszkva "minimum követelései" között szerepelnek.

Nem véletlen, hogy mind Moszkvában, mind sok nyugati elemző szerint is kicsi az esély arra, hogy ebből így megállapodás szülessen. A legvalószínűbb forgatókönyv tehát még mindig az, hogy ez a háború jövő tavasszal is folytatódni fog.