Az új selyemúton Európa szívébe

 - Az elmúlt évtized világgazdaságának talán legmeghatározóbb jelensége és annak jövőbeni folyamatait alapjaiban befolyásoló fejleménye Kína világgazdasági, világpolitikai és geopolitikai szerepének magabiztos felértékelődése volt. Az Európai Unió hol helyezhető el a világ legdinamikusabban fejlődő gazdasági óriásához viszonyítva?
– Az unió és Kína hivatalos kapcsolatfelvételének jövőre fogjuk ünnepelni a negyvenedik évfordulóját, a két nagyhatalom viszonyrendszere, valamint a világgazdaságban betöltött szerepe azonban rengeteget változott az elmúlt négy évtizedben. Ahogy azt a Nemzetközi Valutaalap legfrissebb becslései is mutatják, az év második fél évében a kínai, az Egyesült Államokat megelőzve – vásárlóerő-paritáson számolva – a világ legnagyobb nemzetgazdaságává érett. Bár európaiként igyekszem mindig hangsúlyozni, hogy a világ legnagyobb gazdasági térsége az EU, láthatjuk, hogy Kína szorosan a nyomunkban van. Való igaz, az egy főre jutó GDP-t tekintve még mindig a töredékét termeli az európai gazdaságnak, illetve nagy a szegénység az ország bizonyos területein, ugyanakkor nem szabad figyelmen kívül hagyni, hogy az ázsiai nagyhatalomban évente legalább húszmillió ember lép a középosztály kategóriába, amely nagymértékben megközelíti, sőt, olykor meg is haladja az általunk Kelet-Közép-Európában ismert átlagot.

 - Az EU hogyan tudott lépést tartani Kína gyors fejlődésével?

– Az EU–Kína-kapcsolatok komplex viszonyrendszerének megértéséhez célszerű a relációk minőségét két szintre bontani. Egyrészt beszélhetünk az Európai Uniónak mint integrációs szervezetnek a Kínai Népköztársasághoz fűződő relációiról, másfelől pedig az unió tagállamai külön-külön is fenntartanak kétoldalú kapcsolatokat az országgal. A helyzet dinamikusságát mutatja, hogy egészen 2008-2009-ig Kína, főként praktikussági okokból, szeretett volna Brüsszellel egységes kapcsolatot kiépíteni, ugyanakkor az EU, különösképp az eurozóna válsága, illetve az arra adott európai válaszok Kínában óriási csalódottságot okoztak. A presztízsvesztés hátterében nem annyira a válság ténye, mint inkább az unió válságkezelésének rendkívül nehézkes, kínai szemmel kifejezetten lassú eljárásmódja áll. A két „hatalmi óriás” természetesen már az eltérő strukturális és kulturális különbségek miatt sem összehasonlítható, hiszen a kínai kormányzat a határozott lépések gyors végrehajtásán alapszik, míg az EU-nak több ország adottságát és teljesítményét összehangolva kell cselekvőképesnek lennie. Ázsiából szemlélve azonban mégsem teljesen világos, hogy miért van szükség tárgyalások sorozatára akár egy-egy egyszerűbb döntés meghozatalához.

 - Hogyan jellemezné az Európai Unió és Kína jelenlegi viszonyát?

– A két hatalom erőviszonyában rendkívül nagy változások mentek végbe, amit kiválóan példáz a német kancellár és az előző kínai miniszterelnök 2011-es berlini konzultációja. A tizennégy kétoldalú megállapodás aláírásával végződő találkozó sajtótájékoztatóján ugyanis Angela Merkel a két ország közötti „gyümölcsöző” gazdasági kapcsolatok méltatása után – a nyugati vezetésre jellemző pejoratív hangnemben – a kínai emberi jogi politikát és a jogállamiságot készült volna bírálni, amikor Ven Csia-pao a fején lévő fülhallgatót megkocogtatva jelezte, hogy „elromlott” a tolmácsgépe. A technikai problémák gyors helyreállítása érdekében a sajtótájékoztatót megszakították, azonban amikor a német kancellár folytatta volna félbehagyott gondolatmenetét, a volt kínai miniszterelnök tolmácsgépe „ismét elromlott”. Ezt kétszer-háromszor megismételték, mire Angela Merkel „vette a lapot”, és átugrotta beszédének ezen részét. Érdekes módon utána a tolmácsgép tökéletesen működött… Látható tehát, hogy Kína érzékeli, hogyan nő az ereje a világgazdaságban, és ennek megfelelően is viselkedik, amit az európai partnerek tudomásul vesznek – így az ország emberjogi kérdései is egyre kevésbé „aggasztják” az uniót.

 – Az unió tehát igyekszik lépést tartani egyik legfontosabb gazdasági partnerével.

– Az unió még mindig Kína legnagyobb külkereskedelmi partnere, legfontosabb technológia- és működőtőke-forrása, a kínaiak folyamatosan növekvő geopolitikai ambíciói azonban azt bizonyítják, hogy ebben a fejlődési ütemben Európa nem tud a partnere lenni, és ez elsősorban a hatékony központi vezetés hiánya miatt van így. Az unió már említett nagy presztízsvesztése arra ösztönözte Kínát, hogy visszatérjen az EU tagországaival való kapcsolatainak kétoldalú fejlesztéséhez. Emiatt sokan megvádolták azzal, hogy az oszd meg és uralkodj! elve alapján „szétszedi” Európát, legalábbis tárgyalástechnikailag. Ez azonban nem teljesen igaz, hiszen inkább mi osztjuk meg saját magunkat. Miután tehát Brüsszel nem bizonyult megfelelő tárgyalópartnernek, Kína megtanult ehhez alkalmazkodni. Ez leginkább a tanácskozások hibriditásában nyilvánul meg, hiszen jelenleg azt láthatjuk, hogy Kína az EU vezető országait tekintve – vagyis Németországgal, Nagy-Britanniával és Franciaországgal – továbbra is a kétoldalú tárgyalások híve, az összes többi országot azonban megpróbálja regionális együttműködési fórumokba tömöríteni. Ennek kontextusában értelmezhető a december 16–17. között Belgrádban rendezett Kelet-Közép-Európa, azaz KKE–Kína-csúcstalálkozó is, amelyen térségünk tizenhat országa vett részt. Ez azonban nem egyedülálló, hiszen Kínának van egy észak-, illetve dél-európai országokkal való együttműködési fóruma is, s ez rendkívül praktikussá és gyorssá teszi számára a tárgyalásokat.

 – A belgrádi csúcstalálkozón Magyarország, Szerbia, Macedónia és Kína kormányfője aláírta a Budapest–Belgrád vasútvonal kiépítéséről szóló megállapodást. Ennek mi a jelentősége ránk nézve?

– Először is fontos leszögezni, hogy bár a lengyel diplomácia szereti a KKE–Kína-csúcstalálkozót varsói kezdeményezésként emlegetni, valójában az első konzultációnak Budapest adott otthont, igaz, a 2010-es eseményen még nem a részt vevő országok kormányfői ültek egy asztalhoz. Fontos továbbá, hogy a belgrádi csúcs az első, amelyet nem európai uniós fővárosban rendeztek, ami a Brüsszellel való viszonyrendszerben nagy jelentőséggel bír. A Budapest–Belgrád vasútvonal korszerűsítéséről valójában már 2013-ban, a bukaresti találkozón döntöttek, ezúttal „csupán” kormányfői aláírásokkal erősítették meg a megállapodás részleteit. Li Ko-csiang kínai kormányfő szerint a szerb és a magyar fővárost összekötő vasútvonal mindkét ország fejlesztése szempontjából hasznos, és hozzájárul majd az ott élők életszínvonalának növekedéséhez. Ezzel Kína, valamint a kelet- és közép-európai országok érdekei gyorsabban érvényesülnek, ami lökést adhat az érintett országok gazdaságának. Az egyezmény jelentőségét mindazonáltal célszerű egy jóval tágabb kontextusban értelmezni, ez pedig az új kínai selyemút terve.

 – Ez hogyan kapcsolódik a mostani megállapodáshoz?

– Hszi Csin-ping kínai elnök tavaly jelentett be egy a Budapest–Belgrád vonalnál jóval nagyobb volumenű fejlesztési tervet, amely több szálon kötné össze Kína és Európa piacait az árucsere-forgalom növelése és felgyorsítása érdekében. Magyarország számára ez óriási lehetőség, hiszen az új selyemút egyik ága hazánkon is áthaladna, a kérdés csak az, mennyit tudunk ebből profitálni. A legideálisabb esetben ugyanis Magyarország nem csupán a tranzitország szerepét töltené be, hanem valamiféle logisztikai központtá válna, ahol a vasútvonal találkozik a tengeri szállítmányozással, azaz a görögországi, pireuszi kikötőből érkező kínai áruforgalommal, a két irányból érkező áru pedig hazánkon át haladna tovább Nyugat-Európa irányába. Ez Kína „egy övezet, egy út” elve. Egy ilyen „csomóponti pozíció” rendkívüli módon felértékelné Magyarország szerepét Európában, ennek eléréséhez azonban már most lobbizni kell, máskülönben lemaradunk térségbeli riválisunk, Románia mögött, s megmaradunk tranzitországnak. Hazánknak azonban jó esélyei vannak, hiszen rendelkezik azzal a helyismerettel, történelmi tapasztalattal és regionális gazdasági érdekeltséggel, amely Budapestet helyezi központi pozícióba. Bukarest mégis kihívás elé állít minket, hiszen kiváló diplomáciai érzékkel közelíti meg tárgyalópartnerét, és – a kínai mintát követve – külpolitikai kutatóintézeteire hallgatva, azok eredményeire támaszkodva hangolja össze politikáját és lehetőségeit az ázsiai igényekkel. Kétségtelenül ezen a téren jó úton haladnak a románok, de remélhetőleg a riválisánál sokkal jobb adottságokkal rendelkező Magyarország is mielőbb megkezdi lobbitevékenységét a selyemút regionális központjának elnyeréséért.