Így védekeztek a hideg ellen a középkorban

Amikor beköszöntött a tél és leesett az első hó, a középkori emberek mindennapi küzdelmei felerősödtek. A metsző hidegen túl az élelmiszerpótlásról, betegségek elleni védekezésről is gondoskodniuk kellett, gyakran kellett nélkülözniük. A legmeglepőbb viszont az, hogy a mindennapi küzdelmek mellett olykor a téli szórakozás módját is megtalálták – írja a life.hu.

A 10-14. században jellemzően enyhe telek, optimális időjárás határozta meg az öreg kontinens éghajlatát, ami lehetővé tette a kora középkori kultúra és gazdaság virágzását. Angliában például a szőlőtermő vidékek határa mintegy 100 km-rel feljebb volt, mint napjainkban.

Az 1300-as évektől viszont nagyfokú lehűlés állt be, amit csak „kis jégkorszakként” emlegetnek a történészek. Ez az Európát felmelegítő Golf-áramlat lelassulásának eredménye volt, amikor drámaian megnőtt a téli napok száma, az átlaghőmérséklet pedig bezuhant. Ennek eredményeképp éhínségek pusztítottak a kontinensen, ami társadalmi összeomláshoz vezetett.

Az 1363-64-es télen a Rajna például olyan mélyen befagyott, hogy az alsóbb folyásánál vásárt tartottak a folyó jegén. Szintén ennek volt köszönhető, hogy Mátyás királyt is a Duna jegén választották királlyá.

Nem egyszer olyan vastag hó esett, még a mediterrán régiókban is, hogy az épületek összeomlottak a rájuk nehezedő súlytól. Ekkor kezdték a halállal és elmúlással azonosítani a telet.

A középkori emberek élete a mindennapos küzdelemről szólt, amit a farkasordító hideg csak tetézett.

A középkori parasztok egyetlen helységből álló kunyhókban laktak, ahova néha még az állatokat is beengedték, hogy tovább emeljék a hőmérsékletet. Néha téglákat melegítettek fel, amiket aztán rongyokba bugyolálva tettek az ágyba, hogy az ágynemű felmelegedjen. A családok gyakran egy ágyban, összebújva aludtak, ám a szigeteletlen házakban ez is kevés menedéket nyújtott.

A kandallók fűtőértéke nem volt túl magas, éppen ezért jelentek meg a hordozható tűzhelyek, amik ugyan adtak némi meleget, ellenben roppant tűzveszélyesek voltak. Mivel a kémények csupán a 13. században jelentek meg, a szobák falát beborította a füst és korom. A házak teteje többnyire szalmából készült, amik jó hőszigetelőnek bizonyultak, Skandináviában pedig dupla falú házak is megjelentek.

Ruházkodás tekintetében a középkori parasztok háziállataik, valamint apróvadak bőrével bélelték viseletüket. Gyakori alapanyag volt a gyapjú, amiből több réteget magukra vehettek, szőrméből pedig a kecske, nyúlprém volt elérhető.

Bizonyos helyeken törvények szabályozták, hogy ki mit viselhetett, egy 1363-as angol törvény például csak a kézművesek és földbirtokosok feleségeinek engedélyezte a róka-, macska-, nyúl-, illetőleg kecskeprémeket.

A magas hóban a közlekedés sem volt mindig egyszerű, nem volt ritka, hogy egyes településeket napokra elzárt a hóvihar, főleg a kis jégkorszakban. A közlekedés leggyakoribb eszközei télvíz idején természetesen a lovasszánok voltak.

A középkori ábrázolások szerint a téli sportok is megjelentek a késő-középkorban. 14. századi freskók például hógolyó-csatákat ábrázoltak, mely gyakori motívum lett a művészetekben. A korcsolyázásról először egy 12. századi angol kézirat tesz említést. Azonban a középkori emberek többségének a tél nem a felhőtlen szórakozást, hanem a túlélésért folytatott küzdelmet jelentette.