Isten veled, drága Sanyi!

Kora hajnal jár, a ködtől alig látni. A szerkesztőségi gépjármű motorja halkan berreg, de még nem fúj befelé annyi meleget, hogy leolvassza a jégkását az ablakokról. Riportra megyünk valahová az országba, Szabolcsba, Nógrádba, Vasba-Zalába-tanyára, falura - valójában mindegy is, hiszen a lényeg az úton s magán a „begyűjtésen” van. Hallom, amint kinyílik a csomagtartó, s a következő pillanatban a visszapillantó tükörben feltűnik Sanyi kedves kobakja. Bepakolja a súlyos fotófelszerelést, a furmányos optikákat, a drága lap-topot...

...s közben persze a maga dörmögő hangján beköszön.

Az a pár méter a kocsi végétől az anyósülésig mindössze két-három másodperc – de arra pont elég, hogy érkezése előtt föl- és elvonuljanak a korábbi közös élményeink villanásai. Hiszen nem csak „dolgozásból” áll az élet. Egy messzi riporton sok óra a holtidő, az autópályák kevés izgalommal szolgálnak s míg az ember vezet – mert ezt Sanyi folyton reám hagyta – jókat lehet dumálni a világ eseményeiről, a lányokról, a kollégákról – vagy akár a hiábavalóságokról is.

S ahogy közeledik a Hírlap különítménye a cél felé, úgy fordulunk rá magára a munkára. Sanyi soha nem óhajtott fölkészületlenül megjelenni. Lénye rendkívüli érzékenységgel bírt, s ami egyes fogalmatlan kívülállóknak esetleg felelőtlen lassúságnak tetszett, az valójában kiváló szemének célkutatási sebessége, agyának egyéni metódusa volt.

Előttem lebegnek a fotói. A saras tanyák, a ködbe vesző szántások, erdők, folyók és tocsogós rétek, a kemény paraszti munkában összetöredezett kezek-arcok, a polgármester öltönyben-nyakkendőben a hivatalos helyiségében, az árvízvédelmi készültségben lapátoló névtelenek s így tovább a végtelenségig - látszólag mind a megszokott s ezerszer látott –, de mégis mindegyik egyéni és zseniális.

Az árnyékok és fények, a perspektívák – s így tovább le egészen a megfelelő pillanat, mozdulat elkapásáig. Bár sokan szeretik magukról azt hinni, hogy értenek a fotózáshoz, de ez messze nem igaz. Lehet ugyanis bármekkora értékű gépe bárkinek –, ha nincs tehetsége, az egész nem ér egy ütet taplót sem.

Sanyi rengeteg rangos elismerést zsebelt be élete során –, s ami legalább ekkora rang, sok százezer, ha nem millió embert késztetett gondolkodásra „pusztán” a fényképei által. S bár erről soha nem beszéltem vele, de nagy tételben fogadnék, hogy (például) a Hemző Károly-díj biztos ért annyit a szemében, mint amikor bárki könnyezett vagy fölkacagott egyes alkotásaira pillantva.

Döngve csapódik le a csomagtartó fedele. Átnyúlok s előzékenyen kinyitom a bal oldali ajtót; gyere drága Sanyi, indulunk...