Az új típusú hadsereg megteremtője

Katonacsalád sarja volt, s mivel apja a dán hadseregben szolgált, tizennyolc évesen ő is ide lépett be, de négy évvel később a nagyobb lehetőségekkel kecsegtető porosz hadseregbe kérte át magát. 1823-ban felvették a hadtudomány klasszikusa, Carl von Clausewitz vezette berlini hadiakadémiára, ahol a történelmi, államelméleti, matematikai ismeretekre, a hadászat elméleti alapjaira is nagy hangsúlyt fektettek. Végzése után a porosz vezérkarhoz, a térképészeti osztályára került, emellett elbeszéléseket és történelmi tanulmányokat publikált, angolból is fordított. Moltke rendkívül szűkszavú volt, rossznyelvek szerint hét nyelven tudott hallgatni...

A tehetséges fiatal tiszt 1835-ben Isztambulba utazott, ahol olyan mély benyomást tett a szultán tanácsadóira, hogy azt kérték feljebbvalóitól: engedélyezzék, hogy tovább maradhasson és részt vehessen a az oszmán hadsereg átszervezésében. Moltke nemcsak mint tanácsadó és csapatkiképző tevékenykedett; beutazta Anatóliát, feljegyzéseit, térképeit megküldte a porosz vezérkarnak, majd 1839-ben, hazatérése után publikálta. Rövidesen ezredessé, majd vezérőrnaggyá léptették elő, s a trónörökös személyes tanácsadója lett. 1858-ban a porosz hadsereg vezérkari főnökévé nevezték ki, s azonnal szisztematikus reformokba kezdett.

Az Oszmán Birodalomban folytatott tevékenysége során tudatosult benne, hogy a sikeres hadviselés feltétele a megfelelő fegyverzet és kiképzés mellett az is, hogy azt békeidőben megfelelően előkészítsék. Ezért az állam hatékonyabb működése érdekében szorgalmazta az adminisztratív és gazdasági reformokat, különösen a vasútépítéseket, s elrendelte, hogy minden hadtestnek pontosan meghatározott menetrendje legyen mozgósítás esetén. Ösztönözte a távírók használatát is, mert ezek révén a vezérkar valós idejű képet kaphatott az egyes alakulatok helyzetéről.

Katonai teoretikusként elképzeléseinek központi eleme az úgynevezett küldetésorientált vezetés volt. Moltke úgy vélte, a hadvezérek többé már nem láthatják át a teljes hadszínteret és nem lehetnek minden információ birtokában, ezt nevezte ő a háború ködének, és az is ismert mondása, hogy egyetlen haditerv sem éli túl a találkozást az ellenséggel. Szerinte a főparancsnok csak a globális célokat tartalmazó haditervet készítheti el, amit az alsóbb szintű parancsnokok bontanak tovább. Nekik az utasítások szó szerinti értelmezése helyett azok „szelleméhez” kell igazodniuk, a végrehajtás során a végső célokat szolgáló önálló döntéseket kell hozniuk, s fontosnak tartotta, hogy minden hadtestparancsnok mellett legyen egy ezen elvek alapján kiképzett vezérkari tiszt is.

Moltke I. Vilmos porosz király támogatásával elérte, hogy növeljék a hadikiadásokat, a hadsereg létszámát és erősítsék meg a tartalékosok rendszerét. Az új típusú hadsereg első alkalommal az 1864-es porosz-osztrák-dán háborúban bizonyíthatott, Poroszország ekkor még a Habsburgokkal szövetségben támadta meg Dániát, amely be akarta tagolni Schleswig-Holsteint. A szövetséges csapatok első támadása elakadt, és a felek május elején tűzszünetet kötöttek. A szövetséges német haderők vezérkari főnökévé Moltkét nevezték ki, s az általa kidolgozott tervek alapján június 29-én újra megindult porosz-osztrák sereg néhány napon belül egész Dániát elfoglalta, Moltke tekintélye óriásira nőtt.

A porosz miniszterelnök, Otto von Bismarck azonban a német egységet porosz vezetéssel, Ausztria kizárásával kívánta megvalósítani, ezért a korábban szövetséges két állam között a viszony kiéleződött. Poroszország 1866 júniusában annektálta az 1864-es békében az osztrákoknak juttatott Holsteint, egy héttel később kitört a háború. Moltke, aki a dán háborúban kiismerte az osztrák hadsereg gyengéit, rövid háborúra készült a létszámfölényben lévő ellenség ellen, haditerve három önálló, de egymással összehangolt hadsereg mozgására épült. Ezzel nagy kockázatot vállalt, mert ha az osztrákok gyorsan reagálnak, a magukban álló seregeket külön-külön legyőzhették volna, de Moltke a távíróban, a korszerű fegyverekben és a jól kiképzett tisztekben bízva ragaszkodott elképzeléséhez. A háború 1866. július 3-án Königgrätznél vívott döntő csatájában a személyesen Moltke által irányított porosz csapatok megsemmisítő vereséget mértek a császáriakra, a diadal után Moltke grófi rangot kapott.

A születőben lévő egységes német állam az európai erőegyensúly megváltozásával fenyegetett, ami sértette Franciaország érdekeit. Bismarck az általa elkerülhetetlennek, egyben szükségesnek tartott háborút 1870 júliusában provokálta ki a franciákkal. Moltke az általa vezetett, modernebb fegyverzettel és képzettebb tisztikarral rendelkező porosz hadsereget ismét három főseregre osztotta, célja - meglepve a franciákat - nem a főváros elfoglalása, hanem az ellenség bekerítése volt. Ez Sedan városánál sikerült, s a szeptember 1-jén kezdődött ütközetben az óriási veszteséget elszenvedő franciák megadásra kényszerültek, III. Napóleon császár is fogságba esett. Moltke seregei ezután bevették Párizst; a Poroszország vezette német egység megvalósult.

Az 1871. január 18-án Versailles-ban kikiáltott Német Császárság hadseregének vezérkari főnöke Moltke lett, aki a különböző felkészültségű, struktúrájú, katonai kultúrájú német államok hadseregének egy haderőbe integrálása során a tudományos szemléletre, a precizitásra és az önálló gondolkodásra helyezte a hangsúlyt. Élete utolsó éveiben hadtudományi munkákat írt, 1888-ban tiszteletbeli vezérkari főnökként ment nyugdíjba és 1891. április 24-én hunyt el.