A Nobel-békedíjas Narges Mohammadi, akit a hírhedt teheráni Evin börtönben tartottak fogva, barátai és rabtársai segítségével csempészte ki írásainak töredékeit.
A kockázatok óriásiak voltak. Az 54 éves Narges Mohammadi súlyos veréseket szenvedett el, komolyan megbetegedett, és az elmúlt két évtized jelentős részét börtönben töltötte, távol gyermekeitől, az iráni kormány szembeni aktivizmusa miatt.
„Az egyik barátom egy látogatási napon megpróbált elővenni három papírlapot, de a börtön biztonsági őrei elkobozták tőle” – mondta Mohammadi szerdán a CNN-nek adott interjújában. Ez volt az egyik első megszólalása azóta, hogy májusban ideiglenesen kiengedték a börtönből, hogy orvosi kezelésben részesüljön.
Egy másik alkalommal több mint 20 jegyzetfüzete veszett el, miután elmondása szerint súlyosan megverték, majd egy másik börtönbe szállították. Ennek ellenére tovább írt, nem riadva vissza a megszólalás következményeitől. Feljegyzéseiből később memoár született A Woman Never Stops Fighting címmel, amely szeptemberben több európai országban is megjelent.
A könyvben Mohammadi új részleteket oszt meg a börtönben elszenvedett bántalmazásáról és az azért felelős személyekről.
„Ahhoz, hogy ezeket a dolgokat dokumentáljuk, jobb nyíltan beszélni a módszereikről, leleplezni és feltárni a kínzásaikat” – mondta. Az interjú során többszínű ruhát viselt, amelyre különböző nyelveken a „béke” szót nyomtatták, és Mahsza Dzsiná Amini portréja előtt ült. Amini az iráni erkölcsrendőrség őrizetében halt meg 2022-ben, halála pedig országos tiltakozási hullámot váltott ki.
Egy ilyen könyv kiadása veszélyes. „Lehetnek következményei, de ilyen az életünk ebben a régióban és ebben az országban” – mondta.
A CNN-nek adott interjúja miatt esetleges megtorlással is számol, de azt mondta, nem aggódik, és „kötelessége” megszólalni. A CNN az interjú során ezért elsősorban a memoárjára és személyes tapasztalataira összpontosított, nem pedig a közelmúltbeli iráni eseményeire.
„Ha visszamehetnék abba a pillanatba, amikor elkezdtem a küzdelmet, minden egyes pillanatba, amikor letartóztattak, még akkor is, ha tudnám, mi fog történni velem, biztosan ugyanígy döntenék a küzdelem megkezdése mellett” – mondta.
„De amikor Alit és Kianát nézem” – tette hozzá, 19 éves ikergyermekeire utalva –, „kétségek gyötörnek. Tényleg jogom volt megfosztani őket egy teljesen hétköznapi élettől, attól, hogy az anyjuk velük legyen? Ez a kérdés nehéz része, és nem tudom biztosan megválaszolni.”
Mohammadit, Irán egyik legismertebb emberi jogi aktivistáját, különböző ügyekben összesen 44 év börtönbüntetésre és 154 korbácsütésre ítélték alapítványa szerint. A legutóbbi, december és május között letöltött börtönbüntetése alatt állítása szerint megverték és „életveszélyes bántalmazásnak” vetették alá. A norvég Nobel-bizottság februárban „hiteles jelentésekre” hivatkozva számolt be a bántalmazásáról.
A beszámolók szerint decemberi letartóztatásakor többször fa- és gumibotokkal verték, majd a hajánál fogva vonszolták a földön, ami miatt nyílt sebek keletkeztek a fején. A medencéjét és a nemi szervét is többször megrúgták, ami súlyos fájdalmat okozott, és egy időre még ülni sem tudott – mondta Jørgen Watne Frydnes, a Norvég Nobel-bizottság elnöke a CNN-nek.
„Két hónapig tartottak magánzárkában ugyanebben az állapotban, anélkül, hogy telefonálhattam volna, láthattam volna a családomat, sőt még az ügyvédeimet is” – emlékezett vissza Mohammadi.
Márciusban vélhetően szívrohamot kapott, több mint 20 kilogrammot fogyott, állapota pedig annyira leromlott, hogy alapítványa szerint az élete „közvetlen veszélyben forgott”. Miután a hatóságok hónapokon át nem biztosítottak számára megfelelő orvosi ellátást, 18 napot töltött kórházban krónikus szorongás és stressz okozta szívbetegséggel. Az iráni félhivatalos Tasnim hírügynökség akkor cáfolta az állapotának súlyosbodásáról szóló híreket.
Mohammadit végül kiengedték a kórházból, és ideiglenesen hazatérhetett. Elmondása szerint továbbra is orvosi kezelés alatt áll.
Mohammadi szerint a foglyok magánzárkában tartása „a kormány egyik eszköze” arra, hogy „elpusztítson egy személyt”, ahelyett, hogy egyszerűen kivégezné. A cél szerinte az, hogy „pszichológiailag, érzelmileg és fizikailag is lerombolják őket; megfosszák őket identitásuktól, emberségüktől, valamint eltorzítsák és aláássák a felfogásukat”.
A foglyok időben történő orvosi ellátásának megtagadása szerinte „egy másik módszer, amely súlyosan veszélyezteti az egészségüket, és bizonyos esetekben a halálukhoz vezet”. „Ezek a halálesetek a csendes kivégzés egyik formája” – mondta.
Az iráni kormány és a hivatalos média a tanúk beszámolói és a nemzetközi felháborodás ellenére is bagatellizálta Mohammadi bántalmazással kapcsolatos állításait.
A rezsimmel szembeni ellenállás komoly kockázatai ellenére az elmúlt években két nagyszabású tiltakozási hullám is megrázta Iránt: az egyik januárban, a másik 2022 őszén, miután Amini meghalt az erkölcsrendőrség őrizetében. A hatóságok mindkét alkalommal erőszakosan léptek fel a tüntetőkkel szemben.
„Ha Teherán utcáit, sőt az ország számos városát is megnézzük, láthatjuk, milyen bátran állnak ki a nők az utcákon” – mondta Mohammadi.
„A Nő, Élet, Szabadság mozgalom révén képesek voltunk megmutatni a tüntetők erejét a világnak: azt, hogy valaki kimegy az utcára, megverik, megölik, bebörtönzik és kivégzik, mégis olyan ereje és legitimitása van, amely arra kényszerítheti a kormányt, hogy visszavonuljon.”
Mohammadi számára, aki folyamatosan az anya és az aktivista szerepe között próbál egyensúlyt teremteni, a könyv egyszerre tisztelgés a demokráciáért küzdők előtt és egy anya személyes vallomása. A memoárt börtönben írta, miközben gyermekei Franciaországban, száműzetésben éltek.
„Ali és Kiana mindig is az az erő volt, ami visszahozott az életbe és reményt adott nekem” – mondta. „Remélem, hogy újra láthatom őket, átölelhetem őket, és láthatom, mennyit nőttek – hogy én érek-e fel az ő vállukra, vagy ők az enyémre –, és hogy újra mellettük állhatok.”
