
A japán rizsbor népszerűsítésére és a fogyasztásának felpörgetésére éppen a minap indított programot a tokiói kabinet. A szaké gyártásakor nem történik malátázás és sörfőzés – ehelyett az áztatással és főzéssel előkészített rizshez enzimtermelő gombákat és élesztőt adnak. Ezáltal a keményítőt elcukrosító enzimek keletkezése, a keményítő elcukrosodása és a cukrok erjedése egymással párhuzamosan folyik – a sör készítésekor mindez három külön lépésben történik a malátázás, a főzés, illetve az erjesztés alkalmával. A szaké általában tizennyolc-húsz térfogatszázalék alkoholtartalmúra erjed, amit a palackozás előtt gyakorta tizenöt százalékosra hígítanak.
Az első írásos emlék a szakéról a 3. századra datálódik, majd alig háromszáz esztendő múlva már ez volt a szigetország fő alkoholféléje. A magyarok honfoglalásától durván Mátyás uralkodásáig a templomok és szent helyek voltak gyártásának központjai. A 19. század második felétől új szabályok léptek életbe, és készítését – milyen ismerős ez hazulról – gyakorlatilag bárkinek engedélyezték...
A szaké alapanyagai a rizs, a víz és a kodzsinak hívott erjesztőanyag. A gyártás első lépése a rizs tökéletes tisztítása, amelynek során a külső felszínt lehántják. A termény fajtája, a pucolás módja és a készítés földrajzi helye alapvetően határozza meg az ital minőségét. Az előkészített rizst áztatják és gőzölik, utána hozzáadják a kodzsit, majd az erjesztés és préselés következik.
A szaké előállítása három–kilenc hetet vesz igénybe. A gyártás módja alapján számos fajtát különböztetünk meg, de leggyakrabban a rizs fényezése a döntő. A boltokban a fucú, hondzsozo, gindzso, daigindzso és daigindzso fajtákkal találkozhat a vevő. Külön – és újabban igencsak keresett – kategória a dzsunmai, amely sem keményítőt és tartósítót, sem adalékanyagokat nem tartalmaz.
A pálinkával ellentétben a szakét a házigazda soha nem tölti ki magának, annak ellenére sem, hogy a vendégek kiszolgálása az ő feladata. Ha inni kíván, meg kell várnia, amíg valaki a társaságából kiszolgálja. Sőt, a kiürült poharakat sem illik saját magunknak újra tölteni.
A szakét gyakorta gazdagon díszített kerámiaüvegből, az úgynevezett tokkoriból öntik, amely egy hosszú nyakú gömbölyű edény. Van egy másik fajta üveg is, ezt katakucsinak hívják, és inkább a mi teáskancsónkhoz hasonlít. Tömegrendezvényeken pedig elterjedt a képen szemlélhető megoldás is.
A japán nemzeti nedűt többféle tradícionális pohárból lehet fogyasztani. Az osoko a mi általunk ismert csészealjhoz hasonlít, a kupica szerű pohár a szakazuki, a kis fadobozszerűség pedig a masu.
A szakét – fajtától függően – enyhén melegítve, szobahőmérsékleten vagy hűtve fogyasztják.
Több százezer éves koponya rejtette az arcot, amelyben magunkra ismerhetünk
Találkozásunk úgy zajlott, ahogy egy kisfiú és egy nagy ló ismerkedésének első pillanatai voltak mindig is