Magyar Péter történelmi fordulatként jelentette be, hogy a kormány kezdeményezi az Isztambuli Egyezmény ratifikációját. A valódi vizsga azonban nem a parlamenti szavazás lesz, hanem az, hogy jut-e több rendőr, krízisférőhely, szakember és pénz az áldozatok védelmére. Az egyezmény legnagyobb ereje ugyanis nem a címében, hanem az állam számonkérhetőségében rejlik.
A rendőrség által elrendelt távoltartás nem áll őrt a bejárati ajtó előtt. A parlamenti szavazás nem kíséri el az áldozatot a krízisotthonig. Egy nemzetközi egyezmény pedig önmagában nem fogja meg annak a kezét, aki ütésre emeli.
Mégsem mindegy, hogy Magyarország ratifikálja-e az Isztambuli Egyezményt.
Nem azért, mert a dokumentum elfogadásával másnap reggel eltűnik a kapcsolati erőszak, hanem azért, mert az állam onnantól már nem elégedhet meg azzal, hogy időről időre bejelenti, hogy zéró toleranciát hirdetett. Meg kell mutatnia, hány áldozatot ért el, mennyi idő alatt intézkedett, hány biztonságos férőhelyet tart fenn, hogyan képzi a rendőreit és mit tesz akkor, amikor a távoltartó határozatot megszegik.
A ratifikáció tehát nem a munka vége, hanem annak a pillanata, amikor a magyar állam beadja a jelentkezését egy szigorúbb vizsgára.
Még nem ratifikáltunk, csak elindították a folyamatot
Magyar Péter Dublinból jelentette be, hogy a TISZA-frakció 44 női képviselőjének javaslatára a kormány kezdeményezi az Isztambuli Egyezmény ratifikációját. Az intézkedéscsomag ennél jóval szélesebb, hiszen szigorítanák a távoltartás szabályait, önálló bűncselekményként nevesítenék az intim felvételekkel való visszaélést, megerősítenék a szexuális önrendelkezés büntetőjogi védelmét, módosítanák a szívhangrendeletet, megszüntetnék az esemény utáni tabletta vénykötelességét és fellépnének a menstruációs szegénység ellen is.
Fontos azonban pontosan fogalmazni: Magyarország még nem ratifikálta az egyezményt. Miniszterelnöki bejelentés történt, az országgyűlési eljárás még előttünk áll.
Magyarország 2014-ben írta alá a dokumentumot, de a kötelező hatályát azóta sem ismerte el. A 2020-as parlamenti többség politikai nyilatkozatban utasította el a ratifikációt, elsősorban a társadalmi nem fogalmára és az egyezmény menedékjogi rendelkezéseire hivatkozva.
A mostani fordulat jogilag sem egyetlen gombnyomás. Az Országgyűlésnek törvényben kell felhatalmazást adnia a szerződés kötelező hatályának elismerésére és ki kell hirdetnie annak szövegét. Ezt követően a külügyminiszter előterjesztésére a köztársasági elnök állítja ki a szükséges okiratot, amelyet letétbe helyeznek az Európa Tanácsnál.
A kétharmados kormánytöbbség mellett ennek nincs látható parlamenti akadálya. A ratifikáció gyorsaságát azonban nem érdemes találgatni addig, amíg nincs benyújtott törvényjavaslat, részletes ütemterv és hatásvizsgálat.
A politikai szándék megszületett. Most következik az a rész, ahol a szándékból jog, a jogból költségvetés, a költségvetésből pedig működő szolgáltatás lesz. Vagy nem lesz.
Nem a papír véd, hanem az, amit az állam vállal rajta
Az Isztambuli Egyezményt gyakran két szélsőséges állítás közé szorítják. Az egyik szerint a ratifikáció önmagában megoldja a nők elleni erőszak problémáját. A másik szerint az egész dokumentum felesleges, mert a magyar büntetőjog már most is szankcionálja a bántalmazás különböző formáit.
Mindkét állítás kihagyja a lényeget.
Az egyezmény nem pusztán újabb bűncselekményeket akar elhelyezni a büntető törvénykönyvben. Egységes állami rendszert követel a megelőzésre, az áldozatok védelmére, az elkövetők felelősségre vonására és az intézmények együttműködésére. Képzést ír elő azoknak a szakembereknek, akik elsőként találkoznak az áldozattal. Megfelelő támogató szolgáltatásokat, menedékhelyeket, segélyvonalakat, adatgyűjtést és összehangolt szakpolitikát vár el.
A legfontosabb változás mégis az ellenőrzés lenne.
A részes államok végrehajtását a független szakértőkből álló GREVIO értékeli. Jelentéseket készít arról, hogy egy ország nemcsak megalkotta-e a szükséges szabályokat, hanem a gyakorlatban is képes-e megvédeni az áldozatokat.
Ez a ratifikáció mélyebb politikai jelentősége. A magyar állam nemcsak ígéretet tenne, hanem hozzájárulna ahhoz, hogy az ígéret teljesítését kívülről is megmérjék.
A zéró tolerancia ugyanis szép mondat. A GREVIO-jelentés viszont megkérdezi, hány férőhely működik, mennyi pénzből, milyen területi lefedettséggel, milyen szakmai protokoll alapján és mi történik azzal az áldozattal, akit az egyik intézmény a másikhoz küld.
A politikai kommunikáció szereti az elveket. A külső ellenőrzés inkább a táblázatokat kedveli.
A számok szerint nem egy távoli problémáról beszélünk
Az Eurostat, az Európai Unió Alapjogi Ügynöksége és az Európai Nemek Közötti Egyenlőség Intézete közös felmérésének magyar adatai szerint a valaha párkapcsolatban élő nők 41,1 százaléka számolt be arról, hogy élete során fizikai erőszakot, erőszakkal való fenyegetést vagy szexuális erőszakot tapasztalt valamely intim partnerétől. Ha a lelki erőszakot is beleszámítják, az arány 54,6 százalékra emelkedik.
Ezek önbevalláson alapuló kutatási adatok, ezért nem azonosak a rendőrségi statisztikákkal. Az egyes országok közötti eltéréseket az is befolyásolhatja, mennyire mernek a megkérdezettek beszélni tapasztalataikról. Az arányok mégis azt jelzik, hogy a kapcsolati erőszak nem marginális jelenség, hanem társadalmi léptékű probléma.
Az EIGE adatai alapján 2022-ben Magyarországon 49 nő vált emberölés áldozatává, közülük 35-en családon belüli, 17-en intim partner által elkövetett emberölésben haltak meg. Az intim partner által elkövetett emberölések áldozatainak 77 százaléka nő volt.
E számokat nem szabad összekeverni, összeadni vagy politikai beszédek kedvéért tetszőlegesen értelmezni. A „női emberölési áldozat”, a „családon belüli emberölés” és a „partner által elkövetett emberölés” nem ugyanaz a kategória.
Éppen ezért szükséges az egységes, nyilvános adatgyűjtés. Az EIGE értékelése szerint Magyarországon a rendőrségi adatok több területen rendelkezésre állnak, az igazságszolgáltatás kimeneteiről azonban hiányosabb a kép. Nem látható kellő részletességgel, hány elkövetőt ítéltek el, milyen szankciót kaptak és a védelmi intézkedések közül melyik bizonyult hatékonynak.
Amit nem mérünk következetesen, arról könnyű azt mondani, hogy sikeresen kezeljük.
Van áldozatsegítés, de nem tudjuk eléggé, hol szakad el a lánc
Nem volna igazságos azt állítani, hogy Magyarországon eddig semmilyen áldozatvédelmi rendszer nem működött. A rendőrség indokolt esetben 72 órás ideiglenes megelőző távoltartást rendelhet el, a bíróság pedig legfeljebb hatvan napra dönthet megelőző távoltartásról. A hatályos szabályok már a távoltartás elektronikus ellenőrzésének lehetőségét is tartalmazzák, amennyiben annak technikai feltételei adottak.
Áldozatsegítő központok, krízisközpontok, titkos menedékházak, félutas házak és segélyvonalak is léteznek. A hálózat az elmúlt években bővült, 2025-re már tizennyolc áldozatsegítő központ működött, az igazságügyi tárca pedig országos lefedettséget ígért.
A valódi kérdés nem az, hogy létezik-e valami, hanem az, hogy a rendszer egésze működik-e akkor, amikor egy embernek azonnal szüksége van rá.
Mennyi idő telik el a segélyhívástól a biztonságos elhelyezésig? Van-e szabad férőhely az ország minden térségében? Kaphat-e segítséget az, akinek nincs pénze elköltözni? Értesül-e a rendőr a korábbi fenyegetésekről? Mi történik, ha a bántalmazó megszegi a távoltartást? Kap-e az áldozat jogi és pszichológiai támogatást az első intézkedés után is?
A rendszer gyengesége gyakran nem egyetlen jogszabály hiánya, hanem az, hogy a rendőrség, a bíróság, az egészségügy, a gyermekvédelem és a szociális ellátás közötti átjáróban valaki magára marad. A tragédia nem feltétlenül ott kezdődik, ahol nincs ajtó, hanem ott, ahol öt ajtó is van, de mindegyik mögül a következőhöz küldik az embert.
A konzervatív ellenvetéseket nem lesöpörni, hanem megválaszolni kell
A 2020-as országgyűlési politikai nyilatkozat két fő kifogást fogalmazott meg. Az egyik a társadalmi nem egyezményben használt fogalmát érintette, a másik a nemi alapú menedékjogi és visszaküldési rendelkezéseket. A korábbi többség emellett azt állította, hogy az egyezmény elfogadható céljai már beépültek a magyar jogrendbe.
Ezeket az aggályokat nem érdemes azzal elintézni, hogy aki felveti őket, az közömbös a bántalmazott nők iránt. A kormánynak pontos jogi választ kell adnia arra, milyen kötelezettségek következnek az egyezmény vitatott rendelkezéseiből, hogyan viszonyulnak azok az Alaptörvényhez és szükséges-e bármilyen értelmező nyilatkozat.
A konzervatív politika legerősebb érve azonban nem az lehet, hogy a család védelme miatt kevesebb állami védelem jár annak, akit a családján belül bántalmaznak. A család védelme nem merülhet ki a család fogalmának védelmében. A családtagot is meg kell védeni attól, aki ugyanabban az otthonban él vele.
Ebben nincs ideológiai engedmény. Ez a személyi méltóság, az élet és a biztonság tisztelete.
Varga Judit és Magyar Péter története nem lehet az áldozatvédelem főszereplője
A politikai hitelesség kérdését mégsem lehet teljesen kikerülni. Magyar Pétert volt felesége, Varga Judit korábban lelki és fizikai bántalmazással vádolta. Magyar Péter a vádakat következetesen tagadta. A nyilvánosság számára hozzáférhető információkból egyik fél magánéleti állításainak igazsága sem állapítható meg.
Ezeket a vádakat sem bizonyított tényként, sem politikai tréfa alapanyagaként nem szabad kezelni.
Az is tény, hogy Varga Judit igazságügyi miniszterként az egyezmény ratifikációját ellenző kormány álláspontját képviselte. Ugyanakkor tárcavezetése alatt bővült az áldozatsegítő hálózat, központokat nyitottak és 2020-at az áldozatsegítés évének nyilvánították. A kérdés tehát nem az, hogy történt-e bármi, hanem az, hogy az akkori intézkedések elegendőek és hatékonyak voltak-e.
Magyar Péter személyes múltja miatt indokolt a fokozott politikai számonkérés, de a ratifikáció helyességét nem a miniszterelnök válásának kell eldöntenie.
Az intézmény éppen azért fontosabb a politikusnál, mert akkor is működnie kell, ha az előterjesztő személyes hitelességéről éles vita zajlik. A döntő kérdés ezért nem az, hogy Magyar Péter lehet-e a nők védelmezője, hanem az, hogy olyan rendszert hoz-e létre, amelyben egyetlen nő védelme sem függ Magyar Péter személyétől.
Túl sok ügy került egyetlen politikai csomagba
A kormány ugyanabban a bejelentésben beszélt a kapcsolati erőszakról, a szexuális önrendelkezésről, az intim felvételekről, a szívhangrendeletről, az esemény utáni tablettáról és a menstruációs szegénységről.
Mindegyik fontos ügy, de nem azonos természetűek.
A kapcsolati erőszak elleni fellépés büntetőjogi, rendészeti, szociális és gyermekvédelmi kérdés. A sürgősségi fogamzásgátlás gyógyszerészeti és egészségpolitikai ügy. A szívhangrendelet a magzati élet védelmének és a női önrendelkezésnek érzékeny találkozási pontja. A menstruációs szegénység pedig elsősorban szociálpolitikai probléma.
Ezeket egyetlen videóban össze lehet kapcsolni. Egyetlen hatásvizsgálatban már nehezebb.
A kormánynak ezért külön törvényjavaslatokkal, szakmai indokolásokkal és költségvetési számokkal kell előállnia. Ellenkező esetben a „történelmi csomag” politikai márkanév marad, amely alatt egymástól nagyon különböző intézkedések léteznek.
A ratifikáció öt valódi mércéje
A bejelentés sikerét nem azon kell majd mérni, milyen többséggel fogadja el a Parlament az egyezményt, hanem legalább öt konkrét eredményen.
Először: Mennyi új forrás jut az áldozatvédelemre és ebből hány valóban elérhető férőhely, szakember és szolgáltatás létesül?
Másodszor: Gyorsabbá és biztonságosabbá válik-e a rendőri és bírósági eljárás, különösen a távoltartás elrendelése és betartatása?
Harmadszor: Létrejön-e olyan egységes adatbázis, amelyből követhető a bejelentéstől az ítéletig vezető teljes folyamat?
Negyedszer: Kapnak-e kötelező, rendszeres és számonkérhető képzést a rendőrök, ügyészek, bírák, orvosok, pedagógusok és gyermekvédelmi szakemberek?
Ötödször: Nyilvánosságra hozza-e a kormány évente, hol teljesítette és hol mulasztotta el a vállalásait?
Ha ezekre nincs válasz, a ratifikáció ünnepélyes jogi esemény lesz. Ha van, akkor valódi állami fordulat kezdete lehet.
Az Isztambuli Egyezmény nem pajzs, amelyet a Parlament egyetlen szavazással minden bántalmazott nő elé tarthat. Inkább tervrajz, ellenőrzési rendszer és kötelezettségvállalás arra, hogy az állam többé nem nézhet félre, amikor a saját intézményei késnek, hibáznak vagy egymásra mutogatnak.
A legfontosabb kérdés ezért valóban az, hogy mit érez meg mindebből az a nő, aki ma este fél hazamenni.
Nem az egyezmény címét kell ismernie. Nem a parlamenti szavazatarányt. Még csak azt sem, hogy melyik párt kezdeményezte a ratifikációt.
Azt kell tudnia, hogy ha segítséget kér, valaki felveszi a telefont. Ha menekülnie kell, lesz hová mennie. Ha feljelentést tesz, komolyan veszik. Ha a bántalmazó visszatér, az állam nem érkezik későn.
A ratifikáció akkor lesz történelmi, ha nemcsak a Magyar Közlönyben hagy nyomot, hanem azoknak az életében is, akiknek eddig a félelem volt a leghosszabb ideig hatályban maradó szabály.
