Az izraeli választás eredményét nem lehet egyetlen győztes és vesztes nevével elintézni. Netanjahu Likud pártja 27 mandátummal a 120 tagú Kneszet legerősebb pártja maradt. Legfontosabb ellenfele, a volt vezérkari főnök Gadi Eisenkot vezette Yashar 21 helyet szerzett.
A kormányalakításhoz azonban 61 képviselő támogatása kell. Netanjahu nacionalista, vallásos és szélsőjobboldali szövetségeseivel együtt csak 53 mandátumot szerzett. Eisenkot négy, egymástól politikailag is távol álló, zsidó vezetésű ellenzéki pártból álló tömbje 48 helyig jutott. Az izraeli arab közösséget képviselő két párt viszont történelmi eredményt ért el, összesen 19 mandátumot szerzett.
A puszta mandátumszám tehát patthelyzetet mutat. Az államfői egyeztetések azonban már más képet rajzoltak. Isaac Herzog közlése szerint 67 képviselő Eisenkotot, 46 Netanjahut ajánlotta kormányfőnek. Herzog vasárnap dönt arról, kit bíz meg először a kabinet megalakításával.
Ez még nem jelenti azt, hogy Eisenkotnak működőképes kormánya van.
Az ajánlás nem koalíciós szerződés, a Netanjahuval szemben álló pártok között pedig súlyos világnézeti ellentétek húzódnak. Eisenkot korábban kizárta, hogy az arab pártokkal alakítson kabinetet, miközben nélkülük jelenleg nem látszik parlamenti többsége. Az egyik arab párt kívülről támogathatna egy kisebbségi kormányt, a másik akár be is léphetne, de ehhez mindkét oldalon kampányígéreteket kellene felülírni.
Netanjahu tehát még nem bukott meg. Ügyvezető miniszterelnökként hivatalban marad mindaddig, amíg létre nem jön egy új kabinet. Ha senki sem képes többséget építeni, Izrael újabb választás elé kerülhet.
A politikai vereség azonban már megtörtént. A Likud megnyerte a pártok versenyét, de Netanjahu elveszítette azt a többséget, amely a folytatáshoz kellett volna.
Izrael nem a békepártiak lázadását élte át
Kényelmes és látványos magyarázat volna azt mondani, hogy az izraeli választóknak egyszerűen elegük lett a háborúból. Csakhogy ez nem volna igaz.
A kampányban alig folyt érdemi vita a gázai hadviselésről, a dél-libanoni jelenlétről, az iráni támadásokról vagy egy új palesztin békefolyamatról. Ezekben a kérdésekben az izraeli zsidó társadalom jelentős része továbbra is kemény biztonságpolitikát támogat. A két nagy politikai tömb meghatározó pártjai ellenzik a palesztin állam létrehozását, és egyik vezető jelölt sem a régi békefolyamat feltámasztásával kampányolt.
Az izraeli választó tehát nem feltétlenül a háború szükségességét kérdőjelezte meg. Inkább azt, hogy miért nem látszik a vége, ki viseli érte a felelősséget, és miért mindig ugyanazok fizetik meg az árát.
Ez döntő különbség.
A háborús fáradtság nem feltétlenül pacifizmus. Lehet annak felismerése is, hogy a katonai erő nem pótolja a politikai célt, a taktikai győzelem nem azonos a biztonsággal, a rendkívüli állapot pedig nem válhat korlátlan idejű felmentéssé a kormányzás és a felelősségvállalás alól.
A választó sokáig ragaszkodhat ahhoz, aki megvédi a veszélytől. Attól azonban előbb-utóbb elfordulhat, aki már csak a veszély segítségével tud hatalmon maradni.
Amikor a biztonság embere alatt történik a legnagyobb biztonsági kudarc
Netanjahu politikai erejének egyik legfontosabb forrása évtizedeken keresztül az a meggyőződés volt, hogy nála senki sem érti jobban Izrael ellenségeit. Kormányzásának kimondott és kimondatlan ajánlata úgy szólt, hogy lehet vele vitatkozni, lehet kifogásolni a stílusát, a szövetségeseit vagy a hatalomgyakorlását, de ha veszély közeleg, ő tudja, mit kell tenni.
A Hamász 2023. október 7-i támadása éppen ezt az ajánlatot zúzta össze. Izrael történetének legsúlyosabb biztonsági kudarca nem Netanjahu valamely ellenfelének, hanem az ő kormányzásának idején következett be.
A választást megelőző kutatás szerint a zsidó izraeliek 68 százalékának pártválasztásában központi szerepet játszott október 7. emléke és következménye. Netanjahu katonai sikerekre hivatkozott, ellenfelei viszont azt rótták fel neki, hogy elhárította személyes felelősségét, akadályozta a történteket feltáró állami vizsgálóbizottság létrehozását és a túszok hazahozatalát sem tudta elég gyorsan elérni.
A legerősebb vezető mítosza addig működik, ameddig a választó nem teszi fel a legegyszerűbb kérdést: ha valóban csak ő képes megvédeni bennünket, hogyan történhetett meg mindez az ő idején?
A karizma sokáig képes politikai pajzsként működni. Egy ponton túl azonban nagyítólencsévé válik. Ha minden siker kizárólag a vezető érdeme, akkor a kudarcért is nehezebb másokat felelőssé tenni.
A háború árát nem egyformán fizetik meg
Az izraeli választás egyik legerősebb, Európából kevésbé látható kérdése az ultraortodox férfiak katonai szolgálata volt. A legtöbb izraeli zsidó férfi és nő számára kötelező a katonai szolgálat, a háborúk idején pedig családok százezreinek életét alakítják át az ismétlődő tartalékos behívások.
Évente körülbelül 13 ezer ultraortodox férfi éri el a hadköteles kort, de kevesebb mint tíz százalékuk vonul be. Netanjahu koalíciói hosszú ideje az ultraortodox pártok támogatásától függtek, ezért sorra olyan megoldásokat kerestek, amelyek fenntartották vagy új formában biztosították a felmentést.
Békeidőben ez társadalmi igazságtalanságnak látszik.
Többfrontos háborúban azonban személyes sérelemmé válik. Az egyik családban az apa vagy a fiú újra bevonul, munkahelye és vállalkozása megsínyli a távollétét, a másik közösség pedig politikai alkuval kivonhatja magát ugyanebből a teherviselésből.
A zsidó választók mintegy negyede a sorkötelezettség egyenlőségét is meghatározó választási kérdésnek nevezte. Eisenkot, aki vezérkari főnökként szolgált, és a gázai harcokban elvesztette fiát, valamint két unokaöccsét, éppen ezen a ponton tudta személyes hitelességgel megszólítani a választókat.
A biztonsági állam társadalmi szerződése ugyanis nem csupán azt írja elő, hogy a polgár áldozatot vállaljon. Azt is, hogy az áldozatból senki ne vásárolhasson magának politikai felmentést.
A pénztárgép Izraelben is beleszólt
A biztonság továbbra is meghatározó. A Gallup felmérésében az izraeliek 56 százaléka nevezett meg valamilyen háborús, közbiztonsági vagy katonai kérdést az ország legfontosabb problémájaként. Ez azonban már jelentős csökkenés a 2025-ben mért 71 százalékhoz képest.
Ahogy a közvetlen sokk távolodik, visszatérnek azok a problémák, amelyeket a háború idején háttérbe lehetett szorítani, de eltüntetni nem. A lakhatás, az élelmiszerárak, az adók, a bérek és a közszolgáltatások állapota.
A zsidó választók 38, az arab választók 46 százaléka az első két legfontosabb választási kérdés közé sorolta a gazdaságot és a megélhetési költségeket. Mégis alig valamelyik nagy párt beszélt részletesen arról, milyen árat fizet az ország a folyamatos katonai mozgósításért.
Ez ugyanaz a politikai törvény, amely Amerikában is működött. A választó egy ideig elfogadja, hogy történelmi időket él és ezért áldozatot kell hoznia. De ha a történelmi időszak nem akar véget érni, egyszer csak megkérdezi, miért kerül minden egyre többe, és pontosan milyen eredményt vásároltak meg az ő lemondásából.
A politikai valóságot nem mindig az ellenzék győzi le. Néha a bevásárlókosár.
Az arab választókból királycsinálók lettek
A választás legnagyobb fordulatát talán nem is Netanjahu gyengülése, hanem az arab állampolgárok mozgósítása hozta. Izrael lakosságának hozzávetőleg ötödét alkotják, parlamenti képviseletük azonban a korábbi alacsony részvétel, a pártmegosztottság és a zsidó politikai erők elutasítása miatt sokszor kisebb volt tényleges társadalmi súlyuknál.
Most két arab vezetésű párt összesen 19 helyet szerzett, majd mindkettő Eisenkot kormányalakítását ajánlotta. Az egyik párt jelezte, hogy akár részt is vehetne egy új kabinetben, a másik inkább külső támogatással segítene leváltani Netanjahut.
A helyzet történelmi paradoxona nehezen túlbecsülhető. Egy volt izraeli vezérkari főnök miniszterelnökségének esélyét olyan arab képviselők teremthetik meg, akik alapvetően elutasítják a gázai háborút és a megszállási politikát.
Ez nem nemzeti megbékélés. Még csak nem is világnézeti közeledés. Inkább annak felismerése, hogy a demokráciában néha azoknak is egymással kell tárgyalniuk, akik szinte minden más kérdésben ellenfelek.
Ha Eisenkot elfogadja támogatásukat, áttörhet egy régi politikai falat. Ha elfogadja szavazataikat a kormányalakítási megbízáshoz, de közben továbbra is illegitim partnerként kezeli őket, abból aligha születik tartós normalitás.
A propaganda utolsó menedéke a választás megkérdőjelezése
Netanjahu a választás után bizonyíték nélkül azt állította, hogy az arab pártok „ellopták” a választást, és külföldi beavatkozást is sejtetett. Az izraeli választási bizottság vezetője, a legfőbb ügyész és a belbiztonsági szolgálat vezetője közösen tette világossál, hogy a felmerült gyanúk vizsgálhatók, de nem kérdőjelezik meg a választás egészének tisztaságát és eredményét.
Itt kapcsolódik össze az izraeli történet az előző elemzés gondolatával. A personalizált hatalom egyik legveszélyesebb pillanata az, amikor a vezető már csak addig tekinti hitelesnek a demokráciát, ameddig ő nyer benne.
A választási vereség ilyenkor nem választói döntés, hanem csalás. Az új többség nem politikai ellenfél, hanem nemzetbiztonsági kockázat. A kisebbségi szavazó pedig nem teljes jogú állampolgár, hanem valakinek az eszköze.
Ez a politika nem azért veszélyes, mert mindig sikeres. Hanem mert a saját vereségét is képes társadalmi konfliktussá alakítani.
Nem a béke győzött, hanem a lezárás igénye
Netanjahu távozása még nem biztos. Eisenkot mögött van a legtöbb ajánlás, de nincs mögötte kész, összetartó kormány. Létrejöhet törékeny kisebbségi kabinet, széles nemzeti egységkormány, új politikai alku vagy akár újabb választás is. Netanjahu túlélőképességét pedig többször lebecsülték már azok, akik túl korán írták meg politikai nekrológját.
Mégis történt valami, amit már nem lehet visszacsinálni. A választók megmutatták, hogy a valódi veszély sem ad korlátlan politikai felhatalmazást. A háború nem törli el a felelősséget, nem teszi mellékessé a teherviselés igazságosságát, és nem helyettesíti örökre a hétköznapi kormányzást.
Talán ez köti össze 2026 nagy választási fordulatait. Nem a baloldal világméretű visszatérése, hanem az állandó mozgósítás kifáradása. A választó nem akar minden reggel újabb történelmi csatában felébredni. Dolgozni, családot nevelni, tervezni és úgy lefeküdni szeretne, hogy másnap nem kell ismét megmentenie a hazát egy újonnan kijelölt ellenségtől.
Az erős vezető politikája hosszú ideig azt ígérte, hogy csak én tudlak megvédeni a veszélytől.
A választók most talán mást kérdeznek, de miért nem lett kevesebb a veszély, miközben ilyen sokáig csak te védtél bennünket?
A normalitás nem hangos. Nem rendez katonai parádét, nem gyárt naponta ellenséget, és ritkán mutat jól egy kampányplakáton. De amikor egy társadalom hosszú éveken át félelemben, mozgósításban és bizonytalanságban él, egyszer csak a legradikálisabb politikai ígéretté válhat.
Nem az győzött Izraelben, aki békét ígért. Ilyen ígéret alig szerepelt a szavazólapon.
Hanem az a remény erősödött meg, hogy egyszer talán véget érhet az a politika, amelynek a túléléséhez soha semmi nem érhet véget.
