„Óriási erő van a nemzeti bankban”

Lentner Csaba: Erősíteni kell a hazai vállalkozásokat (Fotó: Hegedüs Róbert)

– Mit szól ahhoz, hogy a napi politikában egyre gyakrabban bukkan fel a neve?

– Sokszor kell megvédenem magam, mert kiforgatják, elferdítik a szavaimat. Jó példa rá, hogy „Lentner szobrot állítana Matolcsynak”, ezt sem én mondtam. Jogom van ahhoz, hogy másképp gondolkodjak: demokrácia van, és a tudományos szabadság elve érvényesül. A nem konvencionális gazdaságpolitika híve vagyok: tudományos műhelyet vezetek, kiállok a polgári kormány értékei mellett. A másik oldalnak is azt ajánlom, hogy kulturált körülmények között vitassuk meg a nézeteinket, ne pedig üzengessünk egymásnak. Amikor megszólalok valamilyen ügyben, akkor a tudományos meggyőződésemért állok ki, az unortodoxiát sem politikai, hanem szakmai meggyőződésből támogatom.

– Mikor érintette meg az új közgazdasági gondolkodás?

– Már a nyolcvanas évek végén, a kilencvenes évek elején láttam, hogy a neoliberális átmenet rossz irányba visz. Egy tervgazdaságra épülő szocialista rendszert nem lehet hirtelen átváltani olyanra, amely az angolszász világban évszázadok alatt alakult ki. A gyors privatizáció az állam háttérbe szorításával ahhoz vezetett, hogy a kilencvenes évektől a nemzetgazdaság rosszabbul teljesített, mint előtte. Néhány polgári értelmiségivel 1998 előtt már részt vettem egy szellemi műhelyben, amely azzal foglalkozott, hogy milyen gazdaságpolitikai rendszert lehet a neoliberális vonal helyett alkalmazni. Erre az új rendszerre csak az ezredforduló előtt lehetett átállni, a polgári erők kormányra jutásakor.

– Mi történt akkor?

– Az új kormány elindította a Nemzeti Fejlesztési Tervet. Beruházási dömping indult, a fizetőképes keresletet fiskális eszközökkel növelték, csökkent az államadósság és a munkanélküliség, növekedési ütemünk nagyszerű volt, megelőztük a régió országait. Fontos még, hogy az ország önerőből finanszírozta a programot.

– És mikor tértünk le a pályáról?

– Az MSZP túlígérte magát a választási kampányban, sőt be is tartották az ígéreteiket. Olyan bérrendezés volt a közszférában, amelynek nem volt fedezete. Előtérbe helyezték a nemzetközi vállalatokat, a hazai vállalkozóréteget, a mezőgazdaságot pedig háttérbe tolták. Ráadásul az a privatizációs folyamat, amelyet 1994–1998 között már „nagyüzemi szintre” emeltek, folytatódott: dobra verték az állami vagyon maradékát.

– És csak amiatt, mert a szocialisták nem folytatták a Fidesz modelljét, ki lehet jelenteni, hogy megbukott az ortodox rendszer?

– Nem, a rendszer nem ezért bukott meg. Nálunk 2006-ra már megbukott a neoliberális irány, a pénzügyi rendszer félig összeomlott. Ezért kellett a Gyurcsány-féle konvergenciaprogram kiigazítása: kétezerötszázmilliárdot kellett bevonni a költségvetésbe 2010-ig. Ez volt a vizitdíj és a tandíj oka is. Erre csak rátett, hogy a 2008-as pénzügyi válsággal megbukott az egész neoliberális rendszer, amit a magyar gazdaságpolitika modellként követett. Azt lehet mondani: nálunk válság lett a négyzeten.

– Mi utalt egyértelműen a bukásra?

– Leginkább az, ahogyan a fejlett államok, különösen az ortodox gondolat fellegvárának számító Egyesült Államok jegybankja mélyen belenyúlt a nemzetgazdaságba, fizetőképes keresletet generált, négyezermilliárd dollárért állampapírt vásárolt és átvállalta a kereskedelmi bankok behajthatatlan adósságait. Ezután újraszabályozták a pénzügyi rendszert, nehogy újra kialakuljon a túlhitelezés.

– Ezek az intézkedések új rendszert eredményeztek, vagy csak tüneti kezelésnek voltak jók?

– Az Egyesül Államokban remekül működött a válságkezelés: a munkanélküliség öt százalék alatt van, növekszik a gazdaság. Hogy lesz-e még nagy válság? Lehet. Ám a lufi már nem durran akkorát, mint 2008-ban.

– Térségünk többi országát miért nem sújtotta olyan erősen a válság, mint minket?

– Ők megfontoltabban haladtak a piacgazdaságra való átálláskor. Lengyelországban, Csehországban, Szlovéniában a mai napig nem volt olyan állami vagyonértékesítés, mint nálunk a kilencvenes évek első felében. A piaci deregulációt sem valósították meg olyan mértékben, tehát tovább tudták védeni a belső piacot. Eközben Magyarország 2006-ra már a csőd közelébe került.

– Tehát hazánk 2010-ben megint irányváltás előtt állt?

– Igen, 2008 és 2010 között semmi érdemleges nem történt a válságkezelés érdekében, legfeljebb annyi, hogy Gyurcsányék túl nagy hitelkeretet kértek az IMF-től és a Világbanktól, és abból is túl sokat hívtak le, amit ráadásul nem is használtak fel. A jegybank sem kapcsolt válságkezelési módba 2013-ig.

– Az új Orbán-kormány akkoriban nem tudott volna az éppen regnáló jegybankelnökkel együttműködni?

– Az előző jegybanki vezetés nem volt érdekelt, sőt, ellenérdekelt volt a válság kezelésében.

– Akkor mi volt a jegybank érdeke?

– Pusztán a neoliberális gazdaságpolitikát támogató kormányoknak és politikai erőknek a kormányzásba való visszahozatala, a polgári kormány gyengítése.

– Még úgy is, hogy látszott: a Fidesz nem csak egy ciklusra marad?

– A jegybankban óriási erő van, azt el tudták érni, hogy a Fidesz veszítsen a népszerűségéből. Például Simor András rendezhette volna a devizahitelesek helyzetét, de nem akarta, ezzel pedig társadalmi feszültséget generált.

– Ezért és a jegybank erejét demonstrálandó nevezte egy interjúban Matolcsy Györgyöt a növekedés motorjának?

– Minden tiszteletem Varga Mihályé, de a Nemzetgazdasági Miniszté­riumnak nemcsak fiskális hatóságként kellene működnie, hanem a gazdaság fejlesztésében is markánsabb lépéseket kell tennie. Jegybanki eszközökkel be lehet „durrantani” egy gazdaságot, de tartós növekedési pályára állítani csak a teljes magyar államháztartással együtt lehet.

– Elég lenne pusztán egy tárca határozottabb működése?

– Három minisztérium tevékenységét emelném ki: a nemzetgazdaságiét, a fejlesztésiét és a földművelés­ügyiét. Szükség van a második generációs adóreformokra, a mezőgazdaság és az élelmiszer-gazdálkodás újraszervezésére. Ezekre a jegybank egyedül nem képes, kell az említett minisztériumok aktivitása.

– Mit tehet a nemzeti bank egymaga?

– Bár a központi bank elsődleges feladata az árstabilitás biztosítása, képes rá, hogy gazdasági növekedést generáló intézkedéseket hozzon, és arra is, hogy az államadósság-finanszírozást olcsóbbá tegye. Az önfinanszírozási programmal az MNB a kereskedelmi bankok szabad forrásait a magyar állampapírpiac felé tereli. De az unortodox modell további lényege, hogy erősíteni kell a hazai vállalkozásokat, a külföldi nagyvállalatokat pedig továbbra is bent kell tartani az arányos közteherviselésben. Mindezekkel sikerült a külső sérülékenységet csökkenteni.

– Az ország azonban még mindig súlyosan exportfüggő.

– Ez igaz. A gazdaság nem állhat egy lábon: az exportra épülő modell nem fenntartható. A protekcionizmus üldözött az Európai Unióban, de nekünk akkor is védenünk kell a saját piacunkat. A külső sérülékenységünk nem megszűnt, csak csökkent.

– És elképzelhető, hogy valamikor teljesen a saját lábunkra álljunk?

– Törekedni kell, hogy a lehető legjobb állapotot elérjük. Az EU és Magyarország elválaszthatatlan egységet képez, történelmileg az európai népek családjának tagja vagyunk, ez vitán felül áll. Az orbáni koncepció nem az unióval való szakításon áll, csak érvényesítenünk kell a saját érdekeinken nyugvó nemzeti politikát.

– A Moszkvához való közeledés nem a Brüsszeltől való távolodás jele?

– Nem érzem így. A keleti piacokhoz legalább annyi érdekünk fűződik, mint a nyugatiakhoz. Ha az Európai Unió válságban van, akkora a nyugati kereslet kiesését Keleten kell kompenzálnunk. Nem érdekünk az Oroszországgal szembeni gazdasági szankciók fenntartása.

– És vajon az unió válságban van?

– Igen, az uniós válságkezelés megkésett: Európa nem merte végrehajtani azokat a gazdasági fordulatokat, amelyeket az Egyesült Államok. Persze Németország jobban tudta kezelni, de ha megnézi a mediterrán államokat: a csőd szélén állnak.

– És ha válságban van az unió, akkor miért kívánjuk a piacainkat megnyitni az Egyesült Államok előtt? A szabadkereskedelmi egyezmény (TTIP) nem borít fel egy válságban lévő gazdaságot?

– Talán a német gazdaságnak előnyökkel járna, más uniós államnak nem. Nekünk különösképp nem érdekünk a TTIP: nem tudom elképzelni a magyar gazdaságot a következő harminc-negyven évben olyan állapotban, hogy előnyöket érjünk el a szabadkereskedelmi egyezményből.

– De az uniós jog még mindig nem engedi a nemzeti szereplők előtérbe helyezését.

– Igen, nem csak nekünk kell megváltoztatnunk a közgazdasági gondolkodásunkat. Erről szól az a terv, hogy képezzünk unortodox közgazdászokat, és hogy a gimnáziumi és egyetemi oktatásunkba megjelenítsük az új gondolkodásmódot és a pénzügyi tudatosságot. Nem arról van szó, hogy kiirtjuk a tantervből az ortodox irányt, de most már meg kell jelennie a másik oldalnak is. Ráadásul nálunk fejlettebb országokban természetes, hogy a monetáris bank képzi a saját szakembe­reit és gyarapítja nemzeti értékeit.