Amikor a munka elveszíti értelmét, kiégünk

Egy hegyi túra jól szemlélteti ezt. Azok, akik felkészültek, megfelelő cipőt viselnek, ismerik az időjárást, és tudatosan nekivágtak a mászásnak, általában kihívást jelentőnek, de kiteljesítőnek találják az útvonalat. Az erőlködést értelmesnek élik meg. A test stresszhormonokat szabadít fel, de ugyanakkor kompetencia, önhatékonyság és öröm érzése is felmerül. Pontosan ezért élik meg sokan a fizikai kihívásokat pszichológiai megkönnyebbülésként.

A stressz csak akkor keletkezik ugyanazon a hegyi túrán, ha valami rosszul sül el. Ekkor a megterhelés a kontroll elvesztésének érzésében végződik. Ugyanaz a lejtő, ami az egyik ember számára kiteljesítő erőfeszítést jelent, stresszcsapdává válik a másik számára.

Az erőfeszítésnek és a jutalomnak arányosnak kell lennie. Pszichológiai szempontból a stressz ezért kevésbé objektív teher, mint inkább egy helyzet szubjektív értékelése. Az emberek nem élnek át automatikusan stresszt pusztán azért, mert sokat dolgoznak. Sokan rengeteget dolgoznak – vállalkozók, kereskedők, orvosok, művészek, kisgyermekes szülők vagy versenyzők –, mégis kevés romboló stresszt élnek át. A döntő tényező gyakran az, hogy „kapnak-e valamit vissza” az erőfeszítéseikért. Ez a visszajelzés sokféle formát ölthet: elismerés, siker, hovatartozás, hála, anyagi biztonság, céltudatosság, kreatív elégedettség, vagy egyszerűen az az érzés, hogy valamit jól csináltunk.

Az emberek figyelemre méltóan ellenállóak, amíg az erőfeszítés és a megtérülés érzelmileg indokolt arányban van. Problémák akkor merülnek fel, amikor az emberek folyamatosan befektetnek anélkül, hogy bármilyen választ kapnának. Azok, akik erőlködnek, de belsőleg üresek maradnak, elkezdenek kiégni.

A kiégés gyakran nem pusztán a „túl sok munkából” fakad. Ez a gondolat túl leegyszerűsített. Sok kiégésben szenvedő ember krónikus leértékelésről számol be: elismerés hiányáról, állandó kritikáról, finom munkahelyi marginalizációról, társadalmi elszigeteltségről, vagy arról az érzésről, hogy már nem tudnak lépést tartani. Különösen az idősebb alkalmazottak tapasztalnak meg néha egyfajta csendes túlterhelést a digitalizáció nyomán. A folyamatok gyorsan változnak, a tapasztalati tudás veszíteni látszik az értékéből, és a rutinok felbomlanak. Azok, akik ugyanakkor kevés támogatást kapnak, nemcsak megterhelést, hanem egzisztenciális stresszt is tapasztalnak.

Érdekes módon az alulstimuláció is megbetegíthet. Az embereknek bizonyos szintű kihívásra van szükségük ahhoz, hogy pszichológiailag stabilak maradjanak. Azok, akik nap mint nap monoton feladatokat végeznek, amelyekhez sem képesség, sem kreativitás nem szükséges, gyakran csendes kimerültséget tapasztalnak. Ez is stressz – nem a túlterhelésből, hanem a jelentésvesztésből és az intellektuális alulstimulációból. Egyesek ezt „kiégésnek” nevezik. Az emberek nemcsak túlzott nyomás alatt szenvednek, hanem a vitalitás hiányától is.

Ugyanilyen megterhelő az úgynevezett „rossz irányba terelt igény”: amikor az emberektől folyamatosan olyan feladatok elvégzését várják el, amelyek nem egyeznek képességeikkel, értékeikkel vagy személyiségükkel. Például valaki, aki nagyon empatikus, de tisztán számvezérelt munkakörnyezetben kell működnie, vagy aki gyakorlatias gondolkodású és csak digitális adminisztratív feladatokat lát el, gyakran állandó belső súrlódást tapasztal. Ez hatalmas pszichológiai energiát emészt fel.

A modern munkkörnyezet gyakran paradox helyzeteket teremt: sok munka kevésbé fizikailag megterhelő, mint korábban, viszont pszichológiailag megterhelőbb. Egy kőműves ötven évvel ezelőtt fizikailag kimerült volt. Egy irodai dolgozó ma viszont gyakran mentálisan kimerült: az állandó elérhetőség, a multitasking, a digitális gyorsulás, a társadalmi bizonytalanság és a nyomás miatt.

Az emberek valójában nem krónikus stresszre vannak teremtve. A rövid távú stresszreakciók biológiailag hasznosak. Segítenek megbirkózni a kihívásokkal. Problémák csak akkor merülnek fel, amikor a szervezet már nem talál egyensúlyt az aktiválás és a regenerálódás között. Akik krónikusan feszültek maradnak, végül elveszítik a regenerálódási képességüket. Az alvás romlik, a koncentráció csökken, az ingerlékenység fokozódik, és a fizikai tünetek felhalmozódnak. Sok szenvedő végül érzelmi zsibbadás állapotáról számol be: továbbra is működnek – de alig tapasztalnak örömet.

Pontosan itt válik nyilvánvalóvá a különbség az egészséges erőkifejtéshez képest. A krónikus stressz után a belső nyugtalanság továbbra is fennáll. Még a szabadnapok sem érződnek már helyreállítónak. Az értelmes erőkifejtést azonban általában felépülés követi - írja a focus.de.