Amikor a tatárjárás után, 1250 körül a Tarca völgyét újra benépesítő honfoglaló nemesek szabadságot adtak várjobbágyaiknak, a beolvadt katonanéppel együtt hamarosan huszonöt-harmincezer fős közösséget alkottak.
Voltak köztük besenyők és úzok (Úzfalva első említése 1280-ból való), és szívesen látták a német ajkú bevándorlókat is. A későbbi községek, mezővárosok gyarapodó magyar lakossága idővel asszimilálta őket. Ezért volt, hogy a tanult sárosi polgárok a tudományos, kulturális, művészeti és politikai életben mindig fölötte jártak a magyarországi átlagnak.
Ma Kisszeben (Sabinov) város déli településrésze a Tarca (szlovákul: Torysa) bal partján fekvő Orkuta (Orkucany). Kevés történeti adat maradt fenn róla. A legkorábbi 1248-ból való, ekkor bukkan fel a település neve „Vrkutha” formában, aztán 1314-ben Urkuta az „Úr kútja” jelentésű írott névalakban tűnik fel újra – az Árpád-korban az úr és herceg értelemben is élt ez a méltóságnév. Vályi András 1796-ban megjelent Magyar Országnak leírása című művében olvasható: „elegyes Magyar és tót falu Sáros Várm. Földes Ura Szeben Városa, lakosai katolikusok. Szebennek filiája; határja termékeny, réttye, legelője középszerű, a’ szebeni piatzhoz közel van. Eperjestől sints meszsze, mannájok elég terem…” Egy 1910-es adat szerint négyszáznyolcvanöten laktak Orkután, többségükben jámbor tótok.
A község tekintélyes nagyságú középkori temploma a 14. század első felében keletkezhetett. Vaskos nyugati tornyának első két emeletén még a keskeny lőrések figyelhetők meg, a szentély keleti záró falának tengelyében látható kétosztású, hármas halhólyag díszű kőrácsos ablak jó néhány évtized múltával készült el. Régi rajzokon látható a kereszt alakú nyílás az oromfal padlásszintjén, mára eltüntette valamelyik buzgó renováló. Az építmény közeli rokona a sorozatunkban már megismert abos-kőszegi és jekelfalvi egyháznak.
Orkuta nevéhez fűződik a magyar földön megtörtént első újkori vérvád 1764-ben: két zsidó vádlottat elfogtak, egyikük belehalt a középkori módszereket idéző kínvallatásba. Ha a kitűnő Eötvös Károly (A nagy per című munkájának első kötetében) nem írt volna róla 1902-ben – mint a húsz évvel azelőtt lezajlott tiszaeszlári per ügyvédje –, ma már szinte senki sem tudna róla.
Kisszebentől északra, a Tarca-völgyi országút szélén Vörösalma (Cervenica pri Sabinov) öreg temploma állítja meg a régmúlt emlékek vándorát. A település ugyancsak az 1270-es években keletke
zett, első földesura V. István királytól kapta ajándékba a földet (a folyón túl vele szemközti Jakabföldével egy időben). Már 1278-ban Weresalma néven szerepelt IV. (Kun) László király levelében.
A frissen renovált templom láthatóan a jelenlegi talajszint alatt épült, emiatt látszik kissé nyomott arányúnak (képünkön). Az eredetileg kőből készült erődfalat vékony beton kerítőfal helyettesíti jelzésként. A 13. század második harmadát idézi félköríves szentélye, valamint a zömök, saroktámpilléres nyugati alsó két emelete. A korszak „típustervei” szerint csatlakozik a hajóhoz az északi sekrestye; a belső tereket 1734-ben barokkizálták. A harangtorony reneszánsz pártázata 1600 után nem sokkal készült el a sárosi Dessewffy kegyúri család jóvoltából.
A Tarca-völgy, a Szekcső folyó és az Északi-Kárpát alkotta háromszög fogja közre a Csergő-hegységet. E környéken, Eperjestől Bárfáig és azon túl Lengyelországba a 13. század óta zajlik kereskedelmi forgalom. Raszlavica félúton található a két régi város között. Első említése Razlo, Razlófölde formában 1261-ből való, a középkorban két templom is épült a két falurészben: az első Szent Erzsébet emlékére, a másik Szent Miklós püspök tiszteletére. Az Árpád-ház 1235-ben szentté avatott királynéjának nem sokkal a halála után kápolnákat, templomokat emeltek a jámbor kegyurak, Raszlavicán az 1270-es években már állt egy kisméretű, román stílusú egyház. Legkésőbb a 14. század elején épült hozzá az erődítményszerűen vastag falú nyugati torony, majd az északi sekrestye, s végül az újabb kori mellékhajó a déli oldalon. Közvetlen szomszédjában egy finom arányú, több szárnyból álló, 19. század eleji kastély romladozik.
Továbbhaladva északnak, Hertnek (Hertník) a következő megállásunk. Az írások 1351-ben említik először mint a tőle tíz kilométerre levő Bártfa szászok lakta irtványtelepét, eredeti német neve Herrenknecht. A 16. században a Forgách família kezére jutott. Gróf Forgách Simon dunántúli főkapitány, királyi főpohárnokmester építette az első kastélyt a községben, 1607-ben Forgách Ferenc esztergomi érsek átalakította nagyszabású rezidenciává, és helyreállítva működik most is. A prímás építette a közelében látható, szép arányú, kései gótikus stílusú egyházat Alexandriai Szent Katalin tiszteletére.
