Ingmar Bergman Szenvedély című művét október 15-én mutatják be a Nemzeti Színházban, Kiss Csaba rendezésében. Az előadás különlegessége, hogy a svéd filmrendező 1969-ben bemutatott alkotását most először láthatjuk színpadon. Kiss Csabával a mostanában tapasztalható Bergman-reneszánsz okairól, a társas kapcsolatok válságáról, valamint arról is beszélgettünk, hogy miképp jelenhetnek meg a filmes eszközök a színházban.
Horváth Lajos Ottó és Györgyi Anna a darab egyik jelenetében (Fotó: Eöri Szabó Zsolt)
A Nemzeti Színház Szenvedély című előadása a háromszáztizenkilencedik Bergman-bemutató lesz a világon, ám ezt a darabot még sehol sem láthatta a közönség. A Szenvedély című svéd filmdrámát Ingmar Bergman 1969-ben mutatta be, a színpadi adaptációt készítő Kiss Csaba ezt az alkotást még kamaszkorában látta, s már akkor nagy hatást gyakorolt rá, csakúgy, mint a Színről színre című kötetben megjelent filmnovellák és forgatókönyvek.
A rendező lapunknak elmesélte, hogy elsőre megfogta a mű izgalmas története, amely a férfi–nő kapcsolatokk kiürülésének és ellényegtelenedésének, valamint az ember magányosságának problémáját állítja a középpontba. „Mintha mindenki egy szigeten lakna és vágyakozna” – utalt a rendező az előadás egyik központi motívumára, a szigetre, amely a cselekmény helyszíneként válik fontos szimbólummá a drámában.
Az elszigetelt tér, amely Berzsenyi Krisztina díszletében is megjelenik, Bergman filmjében is fontos szerepet játszott, a Szenvedély ugyanis Svédországban, a Balti-tenger egyik apró, Färo nevű szigetén játszódik, ahol Bergman maga is lakott 1960 és 2007 között. A Nemzeti Színház előadásának hátterét ennek a különleges helyszínnek a fekete-fehér fotói adják, amelyeket Nagy András operatőr készített.
A rendező úgy véli, hogy Bergman forgatókönyvei a nyolcvanas években az értelmiségi lét biztos referenciapontját jelentették, de ma sem vesztettek aktualitásukból, hiszen férfi és nő kapcsolatának problémái örök témát jelentenek. „A Bergman-reneszánsz oka az, hogy olyan sokat tudott az emberi viszonyokról, és hogy érvényes dolgokat mondott a társas kapcsolatok változásairól, belső konfliktusairól. Bergman a tiszta beszéd klasszikusa, csak a lényeget mondja” – fogalmazott.
Kiss Csaba azt is elárulta, nem nézte meg újra a filmet, amikor elkezdett dolgozni az előadáson, mert nem akarta, hogy befolyásolják Bergman rendezői megoldásai, viszont a mai napig élénken élnek az emlékezetében a film főszereplői, ahogyan számos képsor is.
„Ezt a világot teremtettük újra, egy színházi filmet hoztunk létre” – magyarázta, hozzátéve, hogy egy sajátos színpadi jelenlétnek kellett megszületnie, amely inkább a filmes színjátszáshoz áll közel. Hiszen a rengeteg mögöttes érzésből a színészek csak keveset mutathatnak meg: teátrális mozgások helyett egy-egy gesztussal, pillantással kell kifejezniük a háttérben meghúzódó feszültségeket. Úgy vélte, ennek a játékmódnak a megteremtése volt a legnehezebb feladat, de pontosan ez az, ami az erejét adja az elkészült drámának.
A Szenvedély tragikus történetét öt színész játssza el: Horváth Lajos Ottó és Györgyi Anna két kisiklott életű ember, Andreas és Anna megrendítő egymásra találását jelenítik meg. Andreast egy szakmai kudarc után elhagyta a felesége, és magával vitte kislányukat is. A férfi ezen próbál túllépni – rezignáltan, tervek, vágyak nélkül. Anna autóbalesetben vesztette el férjét és kisfiát. A kocsit ő maga vezette. A két évvel azelőtt történt súlyos tragédia ellenére ő az egyetlen szereplő, aki megőrizte hitét, és nem akar beletörődni abba, hogy az élet csupán hétköznapok sorozatából áll – vallja Kiss Csaba. Velük szemben áll egy jómódú pár, Elis (Schnell Ádám) és Eva (Tóth Auguszta). „Az ő létük csupa kompromisszum, mindenük megvan, noha gyermekük nem született. Sorsuk a folyamatos elvágyódás, valami mindig hiányzik nekik” – fogalmazta meg a rendező.
Az eredeti filmben van továbbá egy erős mellékszál is, a világban dúló erőszak, amelyet ez a feldolgozás is meghagyott. Ezt az ötödik szereplő, Johan jeleníti meg, akit Szarvas József alakít. Egy nap az addig békés szigeten valaki elkezd állatokat gyilkolni. A közösség Johant gyanúsítja meg a bűntényekkel. Noha igazából nincs köze a rémtettekhez, annyira megviselik a vádaskodások és a szigetlakók atrocitásai, hogy öngyilkos lesz. „Johan áldozata adja meg a végső lökést Andreasnak, hogy szembenézzen addigi életével” – véli Kiss Csaba, aki szerint a dráma az együttélés tartalmáról is szól.
Ki nem mondott kérdés, hogy lehet-e szenvedély nélkül élni. A szenvedélyt a mű a szerelemnél tágabban értelmezi: a rendező szerint Bergman műve attól megrázó, hogy nem távoli történeteket, hanem ismerős élethelyzeteket mesél el, és ez elgondolkoztatja, megérinti a nézőt.
