Krónikáink szerint István király korában, a 997. év őszén meghalt az Árpád-házból született Géza fejedelem. „Fiára egy véres kézzel összetartott egységet hagyott” – írta Győrffy György professzor (1917–2000) az első koronás királyunk életművéből készült nagyszabású monográfiában (István király és műve, 1977).
A szerző felvétele)
Nem csoda, hogy az utódjának választott Vajknak – a később Istvánnak megkeresztelt hercegnek – kemény ellenzéke támadt, ismertek a pogánylázadások, főként Koppány története. Istvánt Esztergomban érte utol apja halálának híre, és Koppány zendülése. Géza örököse és a nyitrai dukátus feje, István haladéktalanul a lázadók felé lovagolt bajor lovagjai kíséretében, felövezésekor Szent Márton püspök segítségéért fohászkodott, megfogadva: ha győzelemre segíti, bőkezű adománnyal szolgálja meg. Koppány hadának közeledtével István a seregével elindult Várpalota felé – a tihanyi apátság alapítólevélben „a Fehérvárra vivő hadi útnak” nevezett országúton –, a somogyi elágazás irányába. Minden bizonnyal a Sóly melletti dombháton és a Séd patak mentén, ahol aztán Koppány, a „somogyi király” a helység közelében lezajlott véres csatában elesett. Testét felnégyelték és kitűzték Veszprém, Győr, Esztergom és Gyulafehérvár kapuira, okulásul mindenkinek. Tizenkét évvel később egy oklevél az első vértanú Szent István tiszteletére épült kápolnáról tett jelentést.
Sóly jelenleg négyszáz lakosú kisközség a Bakony és Balaton-felvidék törésvonalában, néhány száz méterre délre a 8-as főúttól, Királyszentistván felé. Temploma a falu délkeleti szélén fekszik szabad területen, részben kőfallal bekerítve. Négyszögletes szentélye van, a kicsiny méretű, keskeny románkori ablakai a déli falon láthatók, újkori ablakokkal keverve. Alattuk középen nyílik a legkorábbi bejárat, amelyet a két szárkő fölött egy darabból faragott, több mázsás mész-homok szemöldökkő hidal át. Az épület északi oldalát több helyen tört kőből emelt rézsűs pillérek támasztják, nem ok nélkül: a templom restaurálása már több mint húsz éve félbe hagyva várja jobb sorát. A 18. század óta református hívek lakják a községet, ők emelték a barokk stílusú nyugati harangtornyot.
Nem messze Sólytól, a Veszprém felől a Balaton partjáig levezető gyorsút mentén található a kétezer-kétszáz lakosú, szépen gyarapodó lélekszámú Litér. A helység neve egy 1082-re visszadatált, 13. századi egyházi okiratban bukkant fel először, eredete a német Ritter (lovag) szóból származik. Jelentése könnyen magyarázható: Szent István király felesége, a bajor Gizella hercegnő kíséretével kardos, lándzsás vitézek kaptak birtokokat és telepedtek le Veszprém környékén.
Az 1296-ban említett Litér falunak abban az időben már tekintélyes egyháza volt. Oklevélben csak jóval később, 1472-ben szerepelt a helység és a Szent Kereszt titulusú parókiája. A török hordák 1547-ben tűzzel-vassal elpusztították a vármegye majd összes települését, 1582-ben romként vették lajstromba Litért, amelyet később sem építették újjá. Az elhagyatott községbe visszaköltöző reformátusok újra benépesítették a szép fekvésű helyet, először fából készítettek maguknak egyházat 1735-ban, amely 1757-ben leégett; végül 1784-ben kaptak engedélyt a veszprémi püspökségtől új kőtemplom építésére.
A felső falurész templomkertjében, az épület déli oldalán megtekinthető román kori díszkaput 1961–1962-ben bontották ki a régészek a barokk kori falazatból. Hat évig tartó tudományos munkával restaurálták az 1250 és 1260 közötti évekre keltezett, remek mívű műemléket; az újrafaragott részleteket – a két kőoroszlánon álló Szent Péter és Szent Jakab apostolok figuráit – sokévi munkával rekonstruálták.
