Ma harmincöt éve játszották a futballtörténelem egyik legizgalmasabb világbajnoki mérkőzését. Az esélytelenebbnek tartott Olaszország válogatottja 3–2-re legyőzte a brazilokat, s aztán meg sem állt a vb-aranyig. Talán fogalmazhattunk volna úgy is: Paolo Rossi egymaga megverte a dél-amerikaiakat.
Az 1982-es spanyolországi világbajnokság második csoportkörében, a barcelonai Sarría Stadionban (az Espanyol pályáján) rendezett találkozó a különleges lebonyolítási rend miatt az elődöntőbe jutásról határozott: a brazilok, az olaszok és az argentinok triójából csak a csoportgyőztes léphetett tovább. A címvédőt mindkét riválisa legyőzte, a brazilok jobban, így nekik a döntetlen is elég lett volna az azúrkékek ellen a versenyben maradáshoz. Valljuk be, erre minden esélyük megvolt. Addig fantasztikus játékkal meneteltek előre, kiválóan futballoztak az első csoportkörben – két gólt lőttek a szovjet, négyet a skót és négyet az új-zélandi válogatottnak – , majd 3–1-re legyőzték a Maradonával, Kempesszel és Ardilesszel felálló argentinokat. Zico, Júnior, Toninho Cerezo, Falcao, Sócrates és a nehézbombázó Eder játéka ámulatba ejtette a világot. A Tele Santana által irányított aranyzöld mezesek visszahozták az 1970-es, mexikói Mundial óta nem látott jogo bonitót, azóta is úgy emlegetik azt a csapatot, mint a világ legjobbját azok közül, akik nem jutottak még a világbajnoki elődöntőbe sem.
Az olaszok ellenben addig csak szenvedtek. Az első szakaszban sem a lengyelek, sem a kameruniak, sem pedig a peruiak ellen nem tudtak nyerni, igaz, nem is kaptak ki, így a három döntetlennel csoportmásodikként legalább továbbléptek. Utána bekerültek a legnehezebb hármasba, a két dél-amerikai óriás mellé.
Tulajdonképpen az argentinok ellen játszottak először jól, azon a meccsen annyi gólt lőttek, mint az előző hármon összesen – tehát kettőt. Conti és Graziani után Tardelli és Cabrini szerezte a gólt. Paolo Rossi (és a szövetségi kapitány, Enzo Bearzot) egyre több kritikát kapott. A pipás mester nagy kockázatot vállalt a torna előtt a középcsatár beválogatásával.
A Juventus centere érintett volt az olasz bundabotrányban, ezért csaknem két évet kihagyott. Az 1980–1981-es idényben nem játszott bajnokit, az 1981–1982-esben, a végén, mivel amnesztiát kapott, a hajrában három meccsre beszállhatott. Bearzot sokat tett a felmentetéséért, mindenképpen el akarta vinni Spanyolországba egyik kedvencét, aki négy évvel korábban, huszonegy évesen, az olasz válogatott legjobbjának bizonyult.
A brazilok ellen, aztán a folytatásban mindent meghálált Bearzotnak. Mesterhármasával egymaga verte meg a selecao brasileirát, aztán az elődöntőben kettőt a lengyeleknek (2–0), majd még egyet, a legfontosabbat, az elsőt a döntőben, a nyugatnémeteknek. Senki sem tett annyit az olaszok harmadik világbajnoki címéért, mint Rossi. S minden a brazilok ellen, július ötödikén kezdődött.
