A kőszívű ember fiai a legismertebb Jókai-művek egyike, és ez nagyrészt annak köszönhető, hogy évtizedek óta a hetedikesek számára kötelező olvasmány. A Petőfi Irodalmi Múzeum és a Fiatal Írók Szövetsége által szervezett Y-generáció című beszélgetéssorozat legutóbbi alkalmán a résztvevők azt vitatták meg, hogy jó döntés-e tizenévesekkel olvastatni ezt a regényt, és hogy felnőttként milyen új élményeket ad a mű.
Az izgalmas vagy a nehéz olvasmányok közé tartozik A kőszívű ember fiai? Vannak-e olyan rétegei, amelyek a mai fiatalok számára nem érthetők? Többek között ezek a kérdések kerültek szóba a Petőfi Irodalmi Múzeum Y-generáció című sorozatának legutóbbi, rendhagyó alkalmán, amelyen a szokásostól eltérő módon ezúttal nem kortárs műről, hanem egy klasszikus regényről beszélgettek a résztvevők, Fenyő D. György irodalomtörténész, Mészáros Márton író, Totth Benedek műfordító és Szekeres Nikolett kritikus.
Milyen élmény volt gyerekkorban olvasni ezt a regényt, és milyen volt most újra kézbe venni? – tette fel az első kérdést Szekeres Nikolett, az est moderátora. „Ég és föld a két olvasmányélmény” – reagált elsőnek Totth Benedek, hangsúlyozva, hogy gyerekként rá az Aranyember nagyobb hatást gyakorolt. Mint mondta, azóta „rossz olvasó” lett, hiszen szerkesztőként és fordítóként már egészen másként tekint egy szövegre. Mészáros Márton úgy nyilatkozott, hogy ő akkor is élvezte A kőszívű ember fiait, amikor az kötelező olvasmány volt – főleg a huszárok miatt –, de most, felnőttként letehetetlen volt számára. „Tele van nyelvi leleménnyel és humorral, amit akkoriban nem vettem észre” – vallotta be. Fenyő D. György úgy emlékezett, gyerekkorában lenyűgözte a regény, mert nagy eszméket és elemi értékeket mutatott fel, ezzel szemben most néhol szakmai fenntartásokkal olvasta azt. Szekeres Nikolett úgy fogalmazott, hetedikesként is izgalmasnak találta a történetet, de a humorát ő is csak utóbb fedezte fel.
Ezt követően az került szóba, hogy nehezen olvasható: a résztvevők megegyeztek abban, hogy főleg az idegen szavak használata bonyolítja a megértést. „Az ember belefárad, hogy állandóan megkeresse ezeknek a kifejezéseknek a jelentését” – mondta Totth Benedek, aki felvetette a kérdést, vajon Jókai részéről tudatos stratégia volt-e az idegen szavak gyakori használata, vagy pedig ez volt számára a természetes nyelv. A 19. századi, jogi műveltségű értelmiség szerintem ezt a nyelvet használta – reagált Fenyő D. György, aki úgy vélekedett, a korabeli könyvekben ez természetes volt, Tolsztoj is oldalakat írt franciául, ha a regényhelyzet megkövetelte. Mészáros Márton felhívta a figyelmet Hansági Ágnes irodalomtörténész elemzéseire, amelyek szerinte megkerülhetetlenek, ha Jókairól van szó. Mint mondta, a kutatások alapján tudni lehet, hogy Jókai tárcaregényeket írt, amelyek részletekben jelentek meg a Hon című napilapban. „Nem lehetett olyan történetet írni, amit nem értett az olvasó. Ennek a közegnek akkoriban ez volt a köznyelve” – magyarázta. Hozzátette: a magyar romantikus regény nyelvezete ebben a korszakban született meg, így Jókai nem támaszkodhatott prózai hagyományokra. Mindamellett hangsúlyozta, hogy az író végig játszik a szereplők nyelvhasználatával, a nevekkel, valamint a szavak allegorikus és konkrét jelentésével. „A legerősebb része ennek a regénynek 2016-ban a nyelvi regiszter” – mondta, és szerinte Jókai állandóan reflektál arra, hogy az általa leírt élmény elmondható-e, nyelviesíthető-e.
Fenyő D. György négy elbeszélői hangot fedezett fel a regényben: a hagyományos, mindentudó narrátort, a krónikást, aki maga is ott járt a történések helyszínén, az egyes szám első személyű emlékezőt, valamint a többes szám első személyű elbeszélőt. Az irodalomtörténész szerint az utóbbi a legizgalmasabb, mivel ezzel az eszközzel Jókai kollektív tudatot teremtett, a forradalmat átélők nemzedékéét. Mészáros Márton szerint az egész regény alapproblémája ebben a tanúságtételben rejlik, amelyben benne van az is, hogy az írástudó felelőssége a forradalom eszméit továbbadni.
Az est vége felé felmerült a kérdés, hogy A kőszívű ember fiai vajon elveszi-e a gyerekek kedvét az olvasástól, vagy éppen ellenkezőleg, jó hatással van rájuk. Fenyő D. György, aki magyartanárként is dolgozik, úgy vélekedett, hiba a hetedikesekkel olvastatni, később kellene tanítani Jókait, így csak egy-két fejezetet olvastatna belőle. „Nem azért, mert nem jó, hanem mert nyelvileg és világában annyira távoli. Ha valakinek fiatalkorában beletörik a bicskája, többé nem veszi kézbe” – vélekedett.
