Nyugat-magyarországi népénekeket, kapcsolódó tárgyakat mutat be a Magyarság Háza az ötven éve elhunyt Lajtha László és egykori csoportja munkásságát bemutató tárlatán. A világhírű zeneszerző és alapvető fontosságú népzenei anyagot rögzítő kutató alig ismert a szélesebb közönség előtt – a második világháború utáni elhallgatásának hatása ma is érezhető.
„Az igaz hitben végig megmaradjunk…” címmel látható kamaratárlat az 1963-ban elhunyt zeneszerző, Kossuth-díjas népzenekutató, Lajtha László és csoportja munkásságáról március 20-ig a Magyarság Házában. Mint megírtuk, a Pálóczy Krisztina által rendezett kiállítás főként a Somogy és Vas megyékben gyűjtött egyházi népénekeket és hangszeres zenét mutatja be, a nyomtatott forrásokkal, énekeskönyvekkel, lejegyzésekkel, de különlegességként meghallgathatók a fonográfhengereken rögzített eredeti felvételek is. Mindezt népi bútorok, szakrális tárgyak – Madonna-szobrok – és hangszerek egészítik ki, valamint térképeken követhető a gyűjtések hálózata is. Izgalmas az a vetítés, amelyben az egy éve elhunyt Erdélyi Zsuzsanna néprajzkutató – a Lajtha-csoport egykori tagja – idézi fel a „Noé bárkájaként” is emlegetett társaság megalakulását és működését, amely a mester 1963-as halála után még csaknem tíz évig együtt maradt a Néprajzi Múzeum berkeiben, a gyűjtések nagy része ma is ott található.
És hogy miért nevezték Noé bárkájának a csoportot? Ahogy korábban lapunknak Solymosi-Tari Emőke zenetudós, Lajtha-kutató elmondta, a második világháború után a kommunista hatalom által üldözött szerző a népzenekutatásban talált magának feladatot, és maga mellé vett olyan szakembereket, akiket szintén félreállítottak, köztük Erdélyi Zsuzsannát is – innen a bibliai utalás. Ugyanis Lajtha – akit Európában Bartók és Kodály mellett a „három nagy magyar” egyikeként emlegettek –, miután 1948-ban hazatért egy londoni filmzeneszerzői munkájából, nem volt hajlandó aláírni a Mindszenty József hercegprímást elítélő értelmiségi állásfoglalást. Jellemző az állhatatosságára, hogy korábban, a náci-nyilas uralom idején zsidó származású ismerőseit, barátait bújtatta.
A kommunistákkal szembeni kiállásának következménye az lett, hogy a rádiónál is dolgozó szakembert minden állásából elbocsátották. Nem hagyták emigrálni sem, ám mivel világhírű volt, mégsem tudták csak úgy „eltüntetni”: felajánlották neki a népzenekutatást, végül a Kossuth-díjat is ezért adták neki – jellemző, hogy nem az elismertséget hozó zeneszerzői tevékenységéért. A népi gyűjtés nem volt ismeretlen Lajtha előtt: 1940-es széki gyűjtései alapvető fontosságúak. Addig a hangszeres népzenét alig kutatták, de ezeket a Lajtha-féle anyagokat dolgozták fel később, a hetvenes évektől a táncházmozgalom elindítói, ez adta a mozgalom alapját, amint arra korábban lapunknak Kelemen László, a Hagyományok Háza vezetője felhívta a figyelmet. Amikor Lajthát 1955-ben a Francia Akadémia a tagjai közé választotta – magyar zeneszerzők közül rajta kívül csak Ligeti Györgyöt érte ez a megtiszteltetés –, nem engedték kiutazni Párizsba a székfoglaló beszédét megtartani. Jellegzetes momentum volt az is, hogy a legsötétebb ötvenes években Mária-himnuszokat, Magnificatot, misét komponált. Alkotásai a következő évtizedekben sem kerültek a közönség elé, a több évtizedes „nem hivatalos” szilencium eredménye pedig az, hogy ma alig bukkan fel a koncertműsorokon, kevesen ismerik a leginkább franciás-latinos ízű, különleges zenei világát.
