Az idős, szívbeteg Reviczky Imre ezredes számára gyötrelmes lehetett az 1953 szeptemberétől 1956 októberéig tartó időszak, amikor a Tüzelőanyag-kereskedelmi Vállalat (Tüker) pincéiben „minden vedret, zsákot ő cipelt le és föl a meredek lépcsőn, gyakran teljesen önként, mert mindenkit elesettebbnek hitt magamagánál”.
Ma is izgalmas a kérdés, hogy a Rákosi-diktatúra a régi rendszer tisztségviselőivel szembeni hátrányos megkülönböztetést vajon miért terjesztette ki egy olyan emberre, aki 1943 tavaszától az erdélyi X. közérdekű munkaszolgálatos zászlóalj parancsnokaként hozzávetőleg húszezer zsidó (magyar, román stb.) munkaszolgálatost mentett meg a deportálástól, s aki az embertelen parancsok kijátszásával gyakran kockáztatta saját életét.
Reviczky Imre
alezredes 1946-ban az új honvédség egyenruhájában (Forrás: wikipédia)
Reviczky Imre történelmi küldetésének legizgalmasabb és számára legveszélyesebb időszaka 1943 tavaszán kezdődött, amikor kinevezték az ötven munkásszázadot magában foglaló erdélyi X. közérdekű munkaszolgálatos zászlóalj élére, és Nagybányára küldték. Az előzményekről Deák István történész többek között ezt írta a História című folyóiratban 2010-ben (Tisztesség és becsület a II. világháborúban): „Amikor a front 1942 telén összeomlott – és katonák, munkaszolgálatosok egyaránt pusztultak el a Don-vidék fagyos pusztáin –, addigra mérsékelt politikusok közbenjárására a kormányzó emberségesebb honvédelmi minisztert nevezett ki, aki azt az utasítást adta a tisztjeinek, hogy a munkaszolgálatosokkal se bánjanak rosszabbul, mint a honvédekkel. Reviczky Imre alezredes kinevezése 1943-ban a 30–50 ezer munkaszolgálatosból álló X. erdélyi munkaszolgálatos zászlóalj parancsnokává a kormány azon törekvéséből fakadt, hogy megakadályozza az előző év borzalmainak a megismétlődését.”
Ember az embertelenségben
Miért éppen őrá esett a választás? Nem zárható ki, hogy éppen legendás embersége, igazságszeretete és rendíthetetlen elvhűsége miatt került arra a helyre, ahol tiszttársai korábban híján voltak e tulajdonságoknak. Randolph Louis Braham történész, egyetemi tanár írta 1981-ben (The Politics of Genocide: The Holocaust in Hungary I–II.): „A történelem iróniája, hogy a Honvédelmi Minisztérium, amelyben az előző négy-öt évben a zsidók szenvedéseinek egyik közvetlen okozóját láttuk, hirtelen a legnagyobb kormányzati szintű intézménnyé vált a zsidó életek mentése terén. A minisztériumi tevékenység mögötti indítékok nem voltak egyértelműen érthetők. Az biztosan megállapítható, hogy több kormányzati és katonai vezető, valamint helyi parancsnok a gettózás és deportálás programjának felismerése után, humánus meggondolásoktól vezérelve, hatáskörében mindent elkövetett, hogy annyi zsidót vegyen védelmébe, amennyit csak tud. Ezen katonai személyek egyik leginkább elismerésre méltó alakja volt Reviczky Imre ezredes [akkor még alezredes – B. A.], a Nagybányai X. Munkaszolgálatos zászlóalj parancsnoka. Az ő parancsnoksága idején minden zsidót, aki állomáshelyén jelentkezett, azonnal állományba vettek, és védelemben részesítettek, tekintet nélkül korára vagy egészségi állapotára.”
Az ezredes unokája, Reviczky Katalin többek között így beszélt nagyapja intézkedéseiről a Budai Polgár című lapnak 2014-ben: „Mentett magyar zsidókat, román munkaszolgálatosokat… A gettóba hurcolás megakadályozására emberek helyett fával megrakott vonatszerelvényeket indított útnak, vagy behívóval irányította – a ma is álló – katolikus templom építésére a kiszolgáltatott embertársait. Tízezrek megóvása érdekében vállalta a kockázatot, és sosem bújt a szabályzatok és a parancsok mögé, mint azt sokan megtették.”
Reviczky ezredes fia, Ádám, Vesztes háborúk – megnyert csaták (Bp., 1985) című vaskos kötetében beszámolt édesapja életének főbb mozzanatairól, helytállásáról, a háború utáni megpróbáltatásokról. A volt munkaszolgálatosok leveleinek, visszaemlékezéseinek egyes részleteiből jól kirajzolódik az embertelen időszak visszataszító valósága.
Deutsch Ernő: „Csodarabbihoz, jámbor, szentéletű caddikhoz járultak olyan bizalommal az emberek, mint a munkaszolgálatosok édesanyái, feleségei, nőtestvérei mentek Reviczky Imréhez. […] A köszönetet elhárította és csak annyit mondott: »Nekem is van egy katona fiam a fronton, imádkozzanak érte!« Hívő ember volt.”
Dr. Spitzer Ferenc: „Már benne voltunk a zsidó ünnepek időszakában, láttuk, hogy a századok az udvaron sorakoznak [Nagybányán – B. A.]. Majd feltűnt Reviczky alezredes, amint bement minden körletbe, és személyesen ellenőrizte, hogy valahol nem tartanak-e vissza valakit.
Ő ugyanis minden zsidó munkaszolgálatost elengedett a templomba.”
Weinberger Hermann: „Tisztelt Reviczky Úr! Az Ön édesapja kivett engem az ukrajnai menetből, és megmentett a deportálástól is. Elmúltam nyolcvanéves, de nem tudom sohasem elfelejteni… Van két gyermekem, egy fiam és egy lányom, boldog vagyok…”
Israel Rubin: „Mily kegyetlenül nehéz lehetett Reviczky Imrének. Ő látta a körülötte lévő szennyes áradatot. Látta, hogy az élet nem embereknek való. Neki kell ezen változtatni, neki, egyedül. Talán voltak hozzá hasonlók mások is, de nem az ő közelében.”
Ehhez a magatartáshoz valóban kivételes lelki erő és bátorság kellett. Randolph L. Braham szerint a Honvédelmi Minisztérium a legnagyobb kormányzati szintű intézménnyé vált a zsidó életek mentése terén. Erről évtizedeken keresztül semmit nem lehetett hallani, és ma is akadnak, akik megkérdőjelezik Horthy Miklós kormányzónak és a magyar honvédség egy részének a német megszállás alatt ezzel kapcsolatban tanúsított bátor magatartását. Pedig e magatartás kiemelkedő megnyilvánulása volt a június 5-én és 6-án végrehajtott katonai akció, amellyel sikerült megakadályozni mintegy 300 ezer (más adatok szerint 200 ezer) budapesti zsidó honfitársunk deportálását.
A megnyirbált jogkörökkel kormányzó Horthy ekkor az esztergomi páncélos ezredet Budapestre irányította, s ezzel letörte a nyilas államtitkárok által szervezett, úgynevezett csendőrpuccsot. A Koszorús Ferenc ezredes által vezetett akció következtében a vidékről fölrendelt csendőrök kiszorultak a fővárosból, a nácik és nyilas kiszolgálóik pedig ezután már nem voltak képesek végrehajtani a magyarországi zsidóság egészének deportálását.
Reviczky Imrére, miként a Horthy Miklóshoz hű tisztikar jelentős részére, óriási hatást gyakorolt a kormányzó 1944. október 15-i kiugrási kísérlettel kapcsolatos rádiószózata. Az alezredes ennek szellemében azonnali, gyakorlati intézkedéseket foganatosított. Schreier Géza volt munkaszolgálatos írta: „Az alezredes azt mondta, hogy őt a kormányzóra tett esküje kötelezi. Annak értelmében a neki alárendelt, de embertelen intézkedéssel kényszerített munkaszolgálatosok ettől a perctől kezdve mind szabad emberek.”
Reviczky Imrét 1945. február 27-én letartóztatták, majd március 4-én a sopronkőhidai fegyházba vitték. Onnan március 29-én megszökött. Gyalog ment a szovjet csapatok által ellenőrzött fővárosba, ahol április 19-én szolgálattételre jelentkezett a Honvédelmi Minisztériumban. Barátságos fogadtatásra talált, és nemsokára megkapta a kinevezését Mátészalkára, a honvéd kiegészítő parancsnokság élére. Ezután megmozdultak Erdélyben a hálás volt munkaszolgálatosok, akik meghívták Reviczky Imrét Nagyváradra. Reviczky Ádám írta: „Az Új Élet is, meg a Népakarat is egy napon, 1946. április 25-én adott számot a fogadtatásról, apám látogatásairól a hivatalokban és családoknál. […] Nagyvárad tanára, polgármestere, katonai parancsnoka, az anyákat képviselő asszony – egyedül hozzá beszélt, és neki mondott köszönetet.” Reviczky alezredes április 30-án visszatért mátészalkai állomáshelyére, ahol irodájában a kerületi parancsnok levele várta, amely szerint felmentették a szolgálat alól.
Ezredes a szenespincében
A felmentés nagy megdöbbenést és felháborodást váltott ki a volt munkaszolgálatosokból s azokból, akik ismerték és tisztelték Reviczkyt. Így 1946 októberében kénytelen-kelletlen visszahelyezték Mátészalkára, a kiegészítő parancsnokság élére. Hamarosan Szabolcs-Szatmár katonai parancsnoka lett Nyíregyházán, majd 1947 nyarán előléptették ezredessé. A megnyugtatónak tűnő állapot 1949 november végéig tartott. Az 53 éves Reviczkyt ekkor váratlanul nyugdíjazták, de nyugdíjat is csak rövid ideig kapott. 1952. február 20-án az Országos Nyugdíjintézet elnöke értesítette: „a 4.400/1947. M. E. számú rendelet alapján ellátásának folyósítását március 1-től kezdődő hatállyal megszüntettem”.
Az ezredes hiába fellebbezett, kérelmét elutasították. Hasonló értelmű választ kapott Farkas Mihály honvédelmi minisztertől, Rákosi Mátyás pártfőtitkártól és végül a legfőbb ügyészségtől is. Reviczky Imre ezután egészségi gondokkal, szívbetegséggel küszködve dolgozni kezdett. Különösen nehéz lehetett számára az 1953 szeptemberétől 1956 novemberéig tartó időszak, amikor a Tüzelőanyag-kereskedelmi Vállalat (Tüker) pincéiben „minden vedret, zsákot ő cipelt le és föl a meredek lépcsőn, gyakran teljesen önként, mert mindenkit elesettebbnek hitt magamagánál”.
Éveken keresztül senki nem mert kiállni azért a bátor emberért, aki nem habozott kockára tenni az életét másokért. Csupán egyvalaki akadt, aki megkereste a magyar vidék zsidóságának 1944-es tragédiáját 1974-es Hajtűkanyar című könyvében felidéző szerzőt, akkor újságírót, akitől joggal remélhette, hogy ez ügyben felemeli a hangját. Reviczky Ádám erről ezt írta:
„A súlyos esztendők elkötelezett krónikása, Ember Mária mondta nekünk, hogy őt egyszer megkereste valaki, aki említette, hogy a Vörösmarty utcai Tüker-pincében egy volt ezredes méri ki és viszi házakhoz a szenet, de egy olyan valaki, aki 1943-ban és 1944-ben sok üldözöttet vett a védelmébe, kész megírandó téma egy újságírónak. Nem hitte el. Lehetetlennek tartotta, hogy aki a vészkorszakban ellenállt a fasiszta rendelkezéseknek, az akkor szenespincében dolgozzon, és nem is ment el a megadott címre. Utólag nagyon sajnálja, hogy tévedett.”
Aztán 1956. október 17-én megtörtént a csoda: Reviczky Imre ismét megkapta ezredesi nyugdíját. Hat nappal később megmozdult a főváros, majd az egész ország. Megbukott az a diktatórikus, elnyomó rendszer, amely Reviczky Imrével együtt rengeteg becsületes, ártatlan ember megalázásáért és meghurcolásáért volt felelős. A mozgalmas napokat és heteket az ezredes nem sokkal élte túl, 1957. február 16-án búcsút mondott a földi létnek.
A sors szomorú fintora, hogy hosszú idő után a halála és a temetése nyújtott különleges alkalmat nagyszerű helytállásának méltatására és a nyilvános főhajtásra. A Farkasréten (katonai gyászszertartás külsőségei közepette) három ferences pap temette Reviczky Imrét. A sírnál Fischer főrabbi búcsúbeszéde e szavakkal zárult: „Hisszük továbbra is, hogy a becsületes munka, az igazi élet megkapja jutalmát! Hisszük, hogy lesz még ilyen ember, hogy mindenütt lesz, és mind többen és többen lesznek ilyen emberek, akik úgy érzik, hogy embernek lenni szent hivatás!”
A főrabbi szavai sajnos nem jutottak el a kommunista bürokratákhoz, akik (a Kádár-korszak nyitányakor) Reviczky Imre özvegyével szemben alkalmazták megszokott módszereiket: „Kossa István pénzügyminiszter elvtárshoz küldött levelére, melyben a Reviczky Imre ezredes özvegyének megállapított 691,- Ft felemelését kéri, közöljük, hogy az ilyen összegű nyugdíjat felemelni, kivételes ellátással, nem áll módunkban, mert több ezer özvegynek ennél jóval alacsonyabb nyugdíjat folyósítunk. Fodor Gyula.”
Posztumusz elismerés
A Volt Munkaszolgálatosok Szövetsége Izraelben, a jeruzsálemi hegyekben 1957 nyarán egy ötven fából álló ligetet létesített, amelyet Reviczky Imréről neveztek el. Követték egymást a megemlékezések, a túlélők háláját kifejező üzenetek és levelek. Öt évvel később, 1962 márciusában kelt az az özvegynek küldött londoni képeslap, amely tömören fogalmazta meg azt, amit nagyon sokan éreztek az egykori,
X. közérdekű munkaszolgálatos zászlóalj parancsnoka iránt: „Kedves Asszonyom! Tizenhét évvel ezelőtt (április 1-jén) szabadultam fel a németek és a nyilas banditák keze alól. Ezt kizárólag férjének, a szent emlékű Reviczky ezredesnek köszönhetem. Őnélküle én és sok ezer más volt munkaszolgálatos ma nem élne. Ezen alkalomból fogadja hálámat és mély tiszteletemet! Kohn Ignác volt munkaszolgálatos.”
Reviczky Imre ezredes életében, a szovjet megszállás alatt álló Magyarországon nem kapta meg azt az elismerést és megbecsülést, ami teljes joggal megillette volna a háború alatt tanúsított bátor és tisztességes magatartásáért, embermentő munkájáért. A jeruzsálemi Yad Vashem (a Holokauszt Áldozatainak és Hőseinek Izraeli Emlékhatósága) 1965-ben posztumusz Világ Igaza kitüntetésben részesítette, majd 1991. december 15-én, a nyíregyházi hagyományőrzők javaslatára posztumusz vezérőrnaggyá léptették elő. Ma utcák viselik nevét Budapesten, valamint az izraeli Cfat, Beet Shemes és Haifa városában.
A szerző író, újságíró
