A kiegyezést követő évtizedekben az eklektika határozta meg a hazai építészetet, főként neoreneszánsz ízekkel.
Még Lechner is – budai, majd berlini akadémiai képzése után – historizáló épületeket tervezett az 1870-es években, majd a felesége halálát követően, 1875 és 1878 közötti párizsi tartózkodása alatt változott az érdeklődése. A francia gótika és reneszánsz hatása érződik például a MÁV Nyugdíjintézet bérháza, a későbbi Balettintézet épületén – s ez már az útkeresést jelzi. Európai utazásain kezdett érdeklődni a kerámia iránt is: ennek egyik eredménye az 1889-es, Váci utcai, ma is teljes szépségében látható Tonet-ház, amelynek egész felső homlokzatát virágornamentikával ékes kerámia borítja.
Az egyik fő műve, a kecskeméti városháza már a kibontakozó lechneri nyelvezet tanúja: felvidéki és északnémet reneszánsz hatású, izgalmas részletekkel megalkotott épület, átformált magyaros-népies motívumokkal.
Az építész családja erősen ’48-as, nemzeti függetlenségi szellemben gondolkodott, a fiatal Lechner igyekezett megtalálni a „magyar formanyelvet”. Kelet felé fordulva próbálkozott perzsa és indiai források alapján motívumkincset teremteni. Az Iparművészeti Múzeumon látható „háromdimenziós” népi motívumok mint kéménycsúcsok, tetődíszek, a téglából és kerámiából font ablakkeretek, a szinte követhetetlen gazdagságú beltér kibontakozó stílusának legjellemzőbb példája. A későbbi Postatakarék az addigiak esszenciája, de már a modernizmus tömegformálásának előfutáraként. A korabeli politikai vezetés és bizonyos véleményformálók azonban még mindig az eklektika elsőbbségét hirdették, elvetve a szecessziót.
„Meglevő népies motívumainkat kell csak a modernbe oltanunk. Építőművészetünk ezáltal egyszerre magyarrá és modernné lehet” – vallotta Lechner Ödön. Úgy gondolta, hogy a szecesszió segítségére volt a „fölszabadulásban”, de művei csaknem vajúdások, „dadogások”, amelyekből majd az utódok alkothatnak magasabb rendű épületeket. Követői, az ifjabb nemzedék néhány tagja itt-ott megpróbálta továbbvinni formanyelvét, ám az első világháború, a folyton változó társadalmi igény végül őket is másfelé terelte.
