Nagy-Magyarország 1920-as szétszabdalásának egyik leggonoszabb és legbutább következménye az északkeleti, úgynevezett Részek (Partium) régi lakóinak elszigetelése volt egymástól. A Csehszlovákiának adott Kárpátalja, a Romániához került Szatmár, Szilágy és Bihar és az itthon maradt csonka-Bereg, Szabolcs vármegyék valamennyi lakója vesztese lett a gaztettnek. De még most is élnek magyarok a Partium erdős, lankás, folyóvizekben gazdag vidékén, ha megfogyatkozván is, a száz éve tartó reménykedésben.
Margitta (románul: Marghita) tizenötezer lakosú város Bihar megyében, a Berettyó jobb partján. Az 1891. évi népszámláláskor 4 392 magyar ajkú lakója volt, akkor összesen alig párszáz román, német és zsidó kisebbségi mellett; 2011-ben 6 871-en vallották magukat magyarnak, a lakosság 45 százaléka. A helység neve 1213-ban bukkant fel a Váradi Regestrumban, névadója a német/magyar Margarethen/Margit női személynév. Egy szegényes vidéki kávéházban talán Ady Endre is nyűtte az írótollat az 1890-es évek végén, a templomkertben bronz mellszobra emlékeztet az istenes, kálvinista költőre.
Hétköznapi zsivaj és autódudaszó fogadja a látogatót, akinek egyetlen értelmes célja a középkori plébániatemplom megtalálása, a falombos park végében. Három periódusban épült: 1360 előtt Szent Margit tiszteletére, hiteles maradványa a keleti szentély egyenes zárófala a feltárt Árpád-kori, tölcsérbélletes résablakokkal; 1475-től 1480-ig a hajó bővítése és átalakítása az érett gótika jegyében; később az 1785 és 1790 közötti megújítása a barokk kor stílusát követte. Attól fogva a református gyülekezeté. Végül az 1994-től 2005-ig elvégzett műemléki feltárás, amikor a saroktámpilléres nyugati harangtorony vakolata alól is előkerült egy csúcsíves ablakpár, az első emeleten (képünkön).
Erdőd és Szilágycseh (románul: Cehu Silvaniei) települések között, az egykori Közép-Szolnok vármegye régen nagy forgalmú, manapság félreeső helyén találjuk Hadad (románul: Hodod) községet. A régi magyar „had” szó arra utal, ami: a jócskán később bevándorolt német ajkúak is Kriegsdorfnak nevezték tükörfordításban. Első ízben az 1334. évi pápai tizedjegyzékben bukkant fel a helység neve, akkori plébánosa – a felszentelt (sacerdos) János – tíz ezüstgarassal járult hozzá a pápai állam háborús költségeihez.
Később, 1368-ban királyi birtokként jelentkezett újra oklevélben, az is maradt 1383-ig, amikor is I. (Nagy) Lajos király özvegye, Erzsébet királyné Kusalyi Jakcs fiainak – Dénesnek és Dávidnak – adományozta, további három faluval együtt. A Luxemburgi Zsigmond király uralkodása alatt is fontos tisztséget betöltő Jakcsok várat építettek a község határában, amely 1399 előtt elkészült. A kőből, és főként földből, fagerendákból álló erődítmény jelentősége megnőtt az Erdélyi Fejedelemség korai időszakában, János Zsigmond és a felvidéki Balassa Menyhért hadba vonult a birtokáért. Krónikások feljegyezték: 1562. március 4-én vívták a hadadi ütközetet, döntésre azonban nem jutottak. Két évre rá visszatért a fejedelem tizenkétezer katonájával, és leromboltatta a várat. Aztán 1584-ben Báthory István Wesselényi Ferencnek adományozta a települést, az ő leszármazottai építettek új várkastélyt a romok helyén.
A „hepe-hupás vén Szilágyság” eldugott kis falujában két 18. századi kastély, és egy középkori templom is található. Hadad 1482-ben emelkedett mezővárosi rangra. Legfőbb birtokosai és kegyurai, a Kusalyi Jakcs fivérek emelték a helység új plébániaegyházát Szent László király emlékére és tiszteletére: egy 1461-ben kelt oklevélben Miklós parochus nyilatkozott a hadadi parókia nevében.
A templom a jelenleg nyolcszáznyolcvan – köztük hétszáz magyar – lakosú helység magaslatán, tisztán a kései gótika jegyében épült. Torony nélküli, egyhajós, keletelt szentélye fél nyolcszög záródású. A kétszakaszos apszist csúcsíves kőbordás boltozat fedi, a külső sarkoknál négy haránt irányú és két merőleges, lépcsős támpillér támaszt ellen a boltívek oldalnyomásának.
Az eredetileg szintén két szakaszos gyülekezeti teret kazettás famennyezet borítja, miután egy tűzeset alkalmával beszakadt a faragottkő-boltozat. Bejárata a hajó déli oldalán és a nyugati karzat alatt található. Az egykori – eredetileg különálló – toronynak három 17. századi harangja túlélte a háborúkat; 1905-ben kaptak otthont az új toronyban. A diadalív északi oldalához csatlakozó, kőből faragott, hangvetős szószéket Sipos Dávid mester készítette 1754-ben.
