Minapi hír, hogy folyamatban van a Munkásőrség hagyományőrző egyesület törvényszéki bejegyzése. A testületről, amely egykor közvetlen pártirányítás alatt álló félkatonai szervezetként több tízezer tagot számlált, az elmúlt év folyamán jó néhány komoly, alapkutatásokra épülő munka is született. Kiss Dávid, a VERITAS Történetkutató Intézet munkatársa egymaga két könyvet, egy több mint hatszáz oldalas monográfiát, valamint egy Pap Zsolttal közösen kiadott interjúkötetet is jegyez.
Kiss Dávid: Sietni kell, és hitelesnek kell maradni (Fotó: Ficsor Márton)
– Hogyan született meg ez a két munka?
– Az első, a monográfia a doktori disszertációm kibővített változata, egy hatszázharminc oldalas monográfia, amelynek kiegészítése az interjúkötet. Még 2016-ban fölvettünk Pap Zsolttal egy dokumentumfilmet, de a film terjedelmére való tekintettel úgy döntöttünk, a hosszabb interjúkat könyv alakban jelentetjük meg. A filmekre az interjúkötet borítóján található két QR-kód mutat, tehát az olvasó számára mindez elérhető egy helyen.
– Könnyű volt interjúzni?
– Nem volt nehéz, de sokat számított, hogy az interjúalanyok előzetesen olvashatták a megjelent tanulmányokat a Munkásőrségről. Voltak, akik csak ezt követően vállalták a beszélgetést. Miután végeztünk, az interjúalanyok megkapták a begépelt szövegeket, és a hozzájuk fűzött magyarázó jegyzeteket is: mindezt megnézték és jóváhagyták vagy módosították. Mivel lábjegyzetekkel együtt kapták vissza, sokszor meglepődtek azon, hogy mi minden kiderül a levéltári kutatásokból.
– Milyen volt a kötetek fogadtatása?
– Összességében mindkettőnek több kritikában is nagyon pozitív volt a fogadtatása, az interjúkötetről Konok Péter írt egy recenziót. Az online portálon megjelent kritikai észrevételek minőségével és igazságtartalmával is baj van, ezért tulajdonképpen nem is biztos, hogy a szöveget a recenzió műfajába sorolnám. Problémát vet föl az is, hogy a valótlan állításokat tételesen megcáfolva írtam választ a Revizoronline szerkesztőjének, aki azonban elzárkózott a közléstől, sőt válaszában vállalhatatlan feltételeket állított.
– Melyek voltak ezek?
– Csáki Judit szerkesztő asszony előbb megírta, hogy azért nem jelenteti meg, mert a Facebookon már önálló posztban kifejtettem a véleményemet, ezért a portálon történő közzététel már csak „másodközlés” lenne, amit nem vállal. Az érvelés persze elfogadhatatlan, hiszen tudományos közegben nem számít publikálásnak egy közösségi portálra írt szöveg, ellenben a „recenzió” tartalmára adott válaszomat éppúgy ismerniük kellene az olvasóknak, ez alapvető információs jog. A másik megdöbbentő érve az volt, hogy első közlésre is csak akkor kerülhetne sor, ha előbb az általa indulatosnak tartott, valójában csak helyreigazító stílust átfogalmaznám. Ez a kettő a cenzúra és a véleménydiktatúra minősített esete. Az pedig, hogy Konok Péter egy későbbi hozzászólásában érdemi érvek híján csak a munkahelyemet, a VERITAS Történetkutató Intézetet szidta, szintén elfogadhatatlan. Hozzáteszem: nem én voltam az egyetlen, aki azért került Konok úr célkeresztjébe, mert itt dolgozik, ez pedig listázás és elfogadhatatlan kettős mérce.
– Milyen valótlanságok szerepelnek a recenzióban?
– Többek között azt állította, hogy a könyvben politizálok, az állítást viszont semmilyen idézettel nem támasztja – nem is támaszthatja, hiszen nincs ilyen – alá. Ez így közönséges hazugság. A kötetben ráadásul több volt és jelenlegi hivatásos politikus is megnyilatkozott, és minthogy látták a gépelt szöveget és a lábjegyzeteket is, módjukban állt volna jelezni, ha valamit kifogásolnak, ezt azonban nem tették meg. A vád különösen annak fényében abszurd, hogy szinte csak a bevezető tanulmánnyal és a kötet végén lévő életrajzi adattárral foglalkozik, ahelyett, hogy az interjúkat tenné mérlegre. Sérelmezte azt is, hogy a Munkásőrséget párthadseregnek tartom, pedig ezt számos levéltári adattal és az összes kutatással alátámasztottam. Az MSZMP hozta létre, a pártszervek válogatták ki a tagokat, pártszervek utasításai alapján működött, és az állomány nagy része az MSZMP tagja volt. Ha valaki ezek után leírja, hogy ez nem egy párthadsereg – amit egyébként maguk az interjúalanyok sem tagadtak – , az kimeríti a történelemhamisítás fogalmát.
– Ki a kötetek célközönsége?
– A hatszáz oldalas nagymonográfia inkább a szakmának szól, de minthogy a téma a közelmúlthoz kötődik, törekedtem arra, hogy kézikönyvként is használható legyen, más érdeklődők is könnyen forgathatják. Az interjúkötet ennél talán olvasmányosabb, inkább a nagyközönségnek szól. A beszélgetéseken át több személyes életút megelevenedik, csak a jegyzetekben egészítettük ki az interjúalanyok által elmondottakat. A bevezető tanulmány szándékosan ennyire rövid: aránytalan lett volna, ha a témában írt eddigi, több mint ezeroldalnyi publikációmat megpróbálnám belesűríteni. A bevezetésben főként az volt a cél, hogy a Munkásőrséget elhelyezzük a magyar történelemben.
– Úgy általában mennyire van rend a fejekben a Munkásőrség történetét és szerepét illetően?
– Sok szempontból nincs rend, ezért is tartom mérhetetlenül nagy felelőtlenségnek, ha az érdeklődő olvasók torzító, hazug kritikát olvashatnak csak, mert a válasz már nem jut át a cenzúrán. Van, aki úgy gondolja, hogy ez terrorszervezet volt, más pedig azt mondja, hogy csak egy „szabadidős klub”, és nem a párt hadserege. Valójában egyik álláspontnak sincs igaza, és erre a Munkásőrség története ad választ. Ha ugyanis a testület állományát vizsgáljuk, jól látszik, hogy a tagság az 1960-as évek közepéig lényegében fanatikus kommunistákból állt. Ezt követően indult meg a tervszerű rotáció. A fanatikus kommunisták továbbra is bent maradtak, de nem lehettek hangadók, hiszen az idővel előre haladva már magának Kádárnak is kínossá váltak: kompromittálták azt az újfajta, változó szellemű politikát, amit ő képviselt. Ezzel párhuzamosan fokozatosan megjelentek a „hobbikatonák” is, akik nem akartak hivatásosak lenni, de szívesen eljártak gyakorlatozni, és mozgósításkor segítettek katasztrófahelyzetekben, például számos árvíznél. Aztán vannak olyanok is, akik azért mentek a Munkásőrségbe, hogy ez előszoba legyen számukra a párttagsághoz, ami az egyéni érvényesülésüket segíti majd. 1963-tól mind több pártonkívülit is felvettek, a testületi szolgálatot többeknek pártfeladatnak szabták. A fegyverrel történő visszaélések számából pedig az látszik, hogy – megint másik csoportként – voltak köztük fegyvermániások is.
– Mi akkor a konklúzió?
– Történészként az a feladatunk, hogy ezekre az árnyalatokra rávilágítsunk, hiszen ez
a hitelesség záloga. Többféle irattípusból kell tudnunk összerakni, hogy mi volt a valóság, és nem szabad leegyszerűsíteni a választ. Az, ha valaki nem érti meg és nem tud differenciálni, az más kérdés. Fontos az is, hogy valótlan állítások és szakmaiatlanság ellen ne csak a szűkebb munkatársi kör lépjen föl, hanem a szakma egésze. Az utóbbi időben többször előkerült, hogy fontos lenne harcolni az áltudományosság ellen, azt hiszem, az ilyen esetekre is igaz ez.
– Milyen irányba folytatná a munkát?
– Nagyon érdekes, és keveset tudunk róla, hogy például 1963 után is voltak 1956-tal kapcsolatos perek, és ezekben is hoztak ítéleteket. Van még mit kutatni a Munkásőrség terén is: például a Munkásőrség megyei története feltáratlan, de a jövőben fontos lenne ezzel bővíteni akár az interjúk sorát is. Az interjúkkal egyébként is érdemes sietni: személyes tapasztalatom, hogy volt olyan, kilencvenéves interjúalany, akit először időhiány miatt nem tudtunk fölkeresni, és amikor elmentünk volna hozzá, már túl volt egy agyvérzésen, és nem emlékezett a régi dolgokra. Volt olyan is, akivel megbeszéltük az időpontot, de egyszer csak telefonált, hogy kórházba került, aztán nem sokkal később megláttuk az interneten a gyászhírét. Sietni kell, és hitelesnek kell maradni, minél több forrást felkutatni, nemcsak levéltárit, hanem más jellegűt is. Példának lehetne hozni az EU levéltárát és annak internetes oldalát, ahol töméntelen
sok interjú megtalálható még az alacsonyabb beosztású tisztviselőkkel is.
