Akárhogy is nézzük, ez bizony nem futball. Ez valami más. Kétségtelen, a futball egyik változata – rúgólabda, foot-ball játék, rugdalósdi –, mégpedig sajátságosan magyar változata.
Látszólag minden olyan, mint az eredeti labdarúgásban, de mégis, mi mintha több ponton is leragadtunk volna a Pékerdőben, az első próbamérkőzésnél. Nekünk is vannak ugyan szabályaink, tényleg hasonlítanak a világ által alkalmazott eredetiekre, de mégis, mégis, minden picit más.
Már akkor is más volt, amikor mi voltunk a világ legjobbjai – igaz, nincs papírunk róla, ez soha nem derült ki igazán –, másként játszottuk a focit. És később is, amikor tényleg ott botladoztunk a legjobbak között, de elátkoztuk Albertékat, mondván, hol jöhetnek ők az Aranycsapathoz. És azóta is keressük a játékot, a játékunkat, hol bezárkózunk, hol másokat másolunk, de ez a játék nem az a játék, amelyért megőrül a világ.
Most persze, negyvennégy év után, itt van az Eb-szereplés mámoros lehetősége, és ez aztán mindenkit elandalít, és mindent felülír. Felülírja az érdektelenséget, a nézők elmaradását, elfeledteti a közönyt, az adminisztratív, önkényes döntéseket, a „kinevezett” vagy épp kizárt csapatokat, a minimális létszámra redukált NB I.-et, mert ott a válogatott. Ott a csoda.
Így aztán mindegy, hogy hol játszik az MTK a Vasassal, kiesik-e a Puskás Akadémia – ha nem, akkor úgyis azt mondja majd mindenki: politikai döntés született –, közömbös, hogy melyik csapat végez nemzetközi kupaindulást érő helyen.
De mi lesz, ha az egy éve jogtalanul kizárt, most bíróságilag rehabilitált Nyíregyháza ragaszkodik az NB I.-hez? Tizenhárom csapatos élvonal? Vagy csak egy csapat – a Békéscsaba esik ki, s tizennégy játszik majd a magyar bajnoki címért? Bár akkor is azt mondja majd boldog és boldogtalan magyar szurkoló, hogy ez a Puskás-mentő politika játéka.
Hát igen, így vagyunk mi, magyarok, így műveljük a foot-ball játékot az 1896-os próbamérkőzés óta. Pedig már tényleg kijöhetnénk a Pékerdőből.
Már akkor is más volt, amikor mi voltunk a világ legjobbjai – igaz, nincs papírunk róla, ez soha nem derült ki igazán –, másként játszottuk a focit. És később is, amikor tényleg ott botladoztunk a legjobbak között, de elátkoztuk Albertékat, mondván, hol jöhetnek ők az Aranycsapathoz. És azóta is keressük a játékot, a játékunkat, hol bezárkózunk, hol másokat másolunk, de ez a játék nem az a játék, amelyért megőrül a világ.
Most persze, negyvennégy év után, itt van az Eb-szereplés mámoros lehetősége, és ez aztán mindenkit elandalít, és mindent felülír. Felülírja az érdektelenséget, a nézők elmaradását, elfeledteti a közönyt, az adminisztratív, önkényes döntéseket, a „kinevezett” vagy épp kizárt csapatokat, a minimális létszámra redukált NB I.-et, mert ott a válogatott. Ott a csoda.
Így aztán mindegy, hogy hol játszik az MTK a Vasassal, kiesik-e a Puskás Akadémia – ha nem, akkor úgyis azt mondja majd mindenki: politikai döntés született –, közömbös, hogy melyik csapat végez nemzetközi kupaindulást érő helyen.
De mi lesz, ha az egy éve jogtalanul kizárt, most bíróságilag rehabilitált Nyíregyháza ragaszkodik az NB I.-hez? Tizenhárom csapatos élvonal? Vagy csak egy csapat – a Békéscsaba esik ki, s tizennégy játszik majd a magyar bajnoki címért? Bár akkor is azt mondja majd boldog és boldogtalan magyar szurkoló, hogy ez a Puskás-mentő politika játéka.
Hát igen, így vagyunk mi, magyarok, így műveljük a foot-ball játékot az 1896-os próbamérkőzés óta. Pedig már tényleg kijöhetnénk a Pékerdőből.
