A Garam folyó kilép a bányavidék hegyei közül, hogy a Duna menti lapályon folytassa lassuló útját. Néhány kilométer után megkerül egy utolsó, magányos dolomitszikla-hegyet, annak őserdős hátára épült fel Garamszentbenedek ikertornyos bencés apátsága.
A templomot eltakarják a faóriások, a szentélyből is csak annyit láthatunk észak felől, mint egy félig nyitott képeskönyvből. Klastroma is inkább egy ódon lovagvár hangulatát idézi, mintsem a jámbor szerzetesek otthonát. A látogatóba érkező utazót az elhagyottság és gazdátlanság érzése fogadja: kettős toronnyal szemközti déli főbejárat kulcsát a közeli plébániánál lehet elkérni a Garamnémetibe tartó útnál. Amíg oda-vissza járunk, felidézhetjük az Árpád-házi királyok cselekedeteit: 1075-ben I. Géza király a megkoronázása iránti hálából alapította a monostort a folyó szélén, a honfoglaló Bors nemzetség birtokából kihasított királyi földön. Aztán 1158 körül II. Géza, 1217-ben pedig II. András király megerősítette a kiváltságait a barsi részeken, a jogintézmény a 13. század elejétől hiteles helyként működött. Az 1232-ben használt pecsétjének körirata: +S.CAPITVLI.SCI.BENEDICTI.DE.GRANA+.
Károly Róberttől 1309-ben, az esztergomi érsektől 1314-ben nyert újabb megerősítést a káptalan, az apátja 1332-ben hét márka pápai tizedet fizetett az egy évi nyolcvan márkás jövedelemből. A román kori, Szent Benedek és Szűz Mária tiszteletére épült templomból és a vele egyidős klastromból alig maradtak meg eredeti részletek. Nagy Lajos király uralkodása alatt, 1348-tól ugyanis három évtizeden át tovább építették, és megnagyobbították a gótikus stílus jegyében. Megkettőzték a hajó és a szentély magasságát, karcsú kőoszlopsorok hordozzák a boltozat terhét, a mellékhajók mindkét oldalán csúcsíves ablakokon keresztül jut be a fény. A kolostor kerengőjét 1405-ben hasonlóképp boltozták be, ekkor élte első aranykorát az apátság.
A 15. században rosszra fordultak a dolgok az északi országrészben: alighogy befejeződtek a nagy egyházi építkezések, 1440-ben a huszita rablók, majd Giskra János zsoldosai fosztogatták a bányavidéket. A cseh zsebrákok befészkelték magukat a várszerű klastromba, mígnem Hunyadi Mátyás király 1467-ben kifüstöltette onnan őket. Néhány évtized múltán pedig a muszlim seregek jöttek a déli végek felől, 1539-ben az esztergomi érsek vette át végvárként, így a barátok elhagyták a monostort, 1547-ben már a katonaság lakta az épületegyüttest. Több ízben is támadták a törökök, de bevenni sosem tudták. Egy időben a dúsgazdag Selmecbánya gondoskodott az apátság fenntartásáról, az volt a második virágkor, 1623-ban már Bethlen Gábor fejedelem tartózkodott itt, a 17. század végi kuruc háborúk alatt viszont császári katonaság őrködött a falakon. Később, 1881-ben tűzvész pusztította a templomot, a rá következő évben Simor János hercegprímás jóvoltából teljes újjáépítésen esett át a soproni Storno építész fivérek neogótikus stílusában. A templom kőemlékeinek jó részét Esztergomba szállították, és máig ott őrzik. A rendházat 1923-ban a szalézi szerzetesrend kapta meg, 1950-ben a csehszlovák állam tette rá a kezét: húsz évig a papok internálótáboraként működött. Majd 1972-ben költséges renoválást hajtottak végre rajta, 1999 óta a lengyelországi pallotinus szerzetesek gondozzák és igazgatják az 1914-ben alapított családépítő keresztény gyülekezetet.
