Szilágynagyfalutól tíz kilométerre keletre, másodrangú közút mentén, a Kraszna folyó Meszes-hegységi forrásvidékének lábánál fekszik a jelenleg hatezer-négyszáz lakosú Kraszna (Crasna). A település lakói közül mintegy négyezren magyarok. Régen német ajkú szász bevándorlók is éltek Krasznán – Krassmarktban –, azonban a trianoni országváltozás után, majd a következő évtizedekben sokan visszatértek az őshazába.
Az azonos nevű történelmi vármegye székhelye volt 1876-ig, a magyar megyerendszer reformjáig. Keresztülfolyik rajta a Kraszna folyó, amely végül Vásárosnamény fölött beérkezik a Tiszába. A legújabb időkben a román Sălaj (Szilágy) megyéhez tartozik a település.
Karasna formában 1213-ban jelentkezett első ízben a helység neve, 1217-től 1235-ig jegyezték a Váradi regestrum egyházi adóösszeírásban, majd 1341-ben a délvidéki Valkóvár külső birtokai közé tartozott. Dancs (Donch) mester volt a helység akkori földesura, az ő nevéhez kapcsolódtak a felső-magyarországi szász, bajor és frankföldi betelepítések Róbert Károly uralkodása idejében. Aztán 1454-ben az ugyancsak főrangú és szintén felvidéki (losonci) eredetű Bánffy nemzetség (Szilágy-)nagyfalui ágához tartozó Miklós uraság lett a szomszéd birtokos, 1491-ben ők osztoztak Kraszna határföldjei felett, majd az azt követő időszakra esett a helység mezővárosi rangjának elnyerése is, évenként négy országos vásárral, heti piaccal.
Bánffy Miklós 1522-ben Báthory Istvánnak adományozta Nagyfalut, cserében tizennyolc Bánffyhunyad környéki jobbágyközségért. Tizenöt évvel később a néhai somlyói Báthory István fiai, András, Kristóf és István örökölték az erdélyi vajda javadalmait. Azonban 1550-ben I. (Habsburg) Ferdinánd király megintette őket, mert oktalan és végtelenbe nyúló pereskedésbe fogtak a szomszéd Losonciakkal, a felső-magyarországi és erdélyi földekért. Később, 1648-ban Rákóczi György és neje, Báthory Zsófia volt Kraszna birtokosa.
A település főterének közepén álló templom a környék egyik leglátványosabb műemléke. Negyven méter magas, háromemeletes tornyának hegyes gúlasisakja, négy fiatornya és a körüljárható ácsolt faerkélye a régi mesék Erdélyét idézi. Hiteles forrás 1391-ben említi elsőként a parókia létét, amelynek akkori plébánosa László nevezetű volt; védőszentjét nem ismerjük, a templom épített előzménye már a 13. század második felében fennállhatott. A saroktámpilléres harangtorony, az emeletes nyugati orgonakarzat, valamint a déli hajó- és szentélyoldal ablakainak gót kőrácsos mérművei középkori eredetűek. Keletelt tengelyű, félnyolcszög szentélyzáródású termének magas, tágas belsejét két szakaszra osztja a csúcsos diadalív: gótikus kőbordás, faragott pajzsos záróköves, keresztboltozatú apszisra és festett famennyezetű gyülekezeti térre. Ez utóbbit összesen 138 négyzetes kazetta díszíti, egyik részében növényi és állati motívumokkal, másrészt allegorikus, ószövetségi bibliai képekkel. Piktormestere, Pataki Asztalos János festette 1736-ban.
A protestánsoké 1530-ban lett, a lakosság lélekszámának és anyagi lehetőségeinek gyarapodásával járó megnagyobbítást 1909–1910-ben végezte Sztehlo Ottó budapesti műépítész, műemlékes egyetemi tanár; mindkét oldalon emeletes kereszthajóval bővítve a templomot.
