A német megszállás után került veszélybe az egész zsidóság

Az ország zsidó vallású és származású lakosságát fokozatosan szorították ki a politikai, kulturális, gazdasági és társadalmi életből az úgynevezett zsidótörvények, amelyeket Magyarországon a néhány évvel korábban hatályba lépett német zsidóellenes törvények mintájára vezettek be. Az I. zsidótörvény, „a társadalmi és a gazdasági élet egyensúlyának hatályosabb biztosításáról” szóló 1938. évi XV. törvénycikk még vallási alapon állt, és húsz százalékban maximálta az üzleti és kereskedelmi alkalmazottak, valamint a különböző értelmiségi pályák izraelita vallású tagjainak számát. A II. zsidótörvény, „a zsidók közéleti és gazdasági térfoglalásának korlátozásáról” szóló 1939. évi IV. törvénycikk már faji alapra helyezkedett, az iparban és a kereskedelemben tizenkét százalékos, az értelmiségi pályákon hatszázalékos, az állami alkalmazottak körében pedig nullaszázalékos kvótát állapított meg. A törvény szerint az volt „zsidó”, akinek legalább egyik szülője vagy két nagyszülője izraelita volt. A III. zsidótörvény, „a házassági jogról szóló 1894. évi XXXI. tc. kiegészítéséről és módosításáról, valamint az ezzel kapcsolatban szükséges fajvédelmi rendelkezésekről” szóló 1941. évi XV. törvénycikk a németországihoz hasonló fajvédelmi rendelkezéseket vezetett be, megtiltotta a zsidók és nem zsidók közötti házasságkötést, illetve egymással nemi kapcsolatot sem létesíthettek. Az 1942. évi VIII. törvénycikk, mely „az izraelita vallásfelekezet jogállásnak szabályozásáról” címet viselte, a zsidó vallás 1895-ös recepcióját semmisítette meg azzal, hogy azt „bevett” felekezetről „elismertté” minősítette vissza, mivel álláspontja alapján a zsidó „vallás” vallási jellege kérdéses. Megvonta az állami támogatást az izrae­lita szociális és tanintézményektől is, illetve megtiltotta az izraelita felekezetbe való belépést. „A zsidók mező- és erdőgazdasági ingatlanairól” szóló 1942. évi XV. törvénycikk szerint – amelyet annak idején sokan neveztek a IV. zsidótörvénynek is – zsidóknak már nem lehetett mezőgazdasági ingatlant sem vásárolni, sőt meglévő földjeiket is el kellett adniuk.

A kivételezettek köre

Minden a német „minta” alapján történt Magyarországon, pusztán időben némileg későbbre tolódott. Magyarország 1944. márciusi német megszállása után immár veszélybe került a zsidó emberek élete is, gettósítás következett, majd május 15-én megkezdődött tömeges deportálásuk is.
A mentesítés azt jelentette, hogy a zsidó vallású és származású személyekre megállapított jogszabályi rendelkezések hatálya alól jogszabályban meghatározott jogcímek alapján kivonható volt a személyek bizonyos köre. Az első jogcímeket részletesen 1939-ben a II. zsidótörvény rögzítette, eszerint a törvény rendelkezé­seit nem lehetett alkalmazni azokra,

akik az első világháború során hadi érdemeket szereztek vagy hadirokkantak lettek, akik az 1918-as és 1919-es forradalmak idején a nemzeti magatartásukról tanúbizonyságot tettek, továbbá nem lehetett alkalmazni a törvényt titkos tanácsosokra, egyetemi nyilvános rendes tanárokra, keresztény hitfelekezetek lelkipásztoraira, továbbá olimpiai bajnokokra sem.

A jogcímek második csoportja időben Magyarország területgyarapodásaival van kapcsolatban. A rendeletek mentesítették a zsidó személyekre megállapított szabályok alól azt, aki a visszacsatolt felvidéki, kárpátaljai, erdélyi és délvidéki területeken magyarsághű magatartása miatt szabadságát vagy testi épségét kockáztatta, illetve a magyarság létérdekeiért folytatott küzdelemben súlyos kockázatot vállalva tartósan közreműködött, és ezáltal kimagasló érdemeket szerzett az elszakítás
ideje alatt.

A harmadik jogcímcsoport már kifejezetten 1944-hez kötődik, ekkor az 1730/1944. M. E. számú rendelettel mentesültek a második világháborúban hősi halált haltak hozzátartozói, továbbá a Magyarországon tartózkodó külföldi állampolgárnak minősülő személyek is. Az utóbbi rendelkezéssel hozható összefüggésbe a svéd útlevelek kiadása az üldözöttek részére, és ez alapján Raoul Wallenbergnek a magyar jogszabályok szerint is legitimnek tekinthető az embermentő tevékenysége. A negyedik – egyben utolsó – jogcímcsoport kormányzói mentesítés néven vált ismertté, ezt a zsidó vallású és származású személyek a tudomány, a művészet vagy a közgazdasági élet terén, vagy egyébként az ország javára szerzett kimagasló érdemeik folytán, illetve egyéb különös méltánylást érdemlő okból kérhették.

A nyilasok sokallták a számot

A mentesség elbírálására a különböző jogcímek alapján különféle szervek voltak jogosultak. Az első világháborús hadi érdemeket az Országos Vitézi Szék ítélte meg, a felvidéki ügyek tárca nélküli minisztere és a kárpátaljai kormányzói biztos vizsgálta e két visszacsatolt területhez kötődő tetteket, viszont már a miniszterelnök (a Miniszterelnökség Elnöki Osztálya) volt a döntéshozó a visszatért erdélyi és délvidéki területekre nézve. A mentesítést adók körét 1944-ben a kormányzó személye tovább bővítette. A kormányzói mentesítés azonban lényegesen előnytelenebb volt a többihez képest, hiszen az a vagyonra csak akkor terjedt ki, ha arra vonatkozóan külön rendelkeztek a mentesítésben (ami egyszer sem történt meg), és személyi hatálya is csak esetleg volt kiterjeszthető a jogosult házastársára és gyermekeire. Az egyéb mentesítések viszont kiterjedtek mind a vagyonra, mind a házastársra és a gyermekekre is, feltéve, hogy a házasságot 1944. március 22. előtt kötötték, illetőleg az az előtti házasságból származott a gyermek. Más kérdés, hogy ezt a szabályt Jaross Andor belügyminiszter – jogellenesen – feltételes szabályként kezelte, így a mentesítést számos esetben kifejezetten nem terjesztette ki a hozzátartozó személyekre.
A számos jogcím és a több döntéshozó koordinálatlan működésének az eredménye az lett, hogy a mentesítések vártnál nagyobb száma a németbarát politikai döntéshozók gyanakvását felkeltette. Így egy újabb döntéshozó szerv jelent meg a rendszerben: sor került a mentesítések belügyminisztérium általi felülvizsgálatának elrendelésére.

A felülvizsgálat 1944 áprilisától és októberétől két hullámban zajlott le, a második hullám már csak a kormányzói mentesítések érvényességét érintette. Habár a belügyminisztériumnak elsősorban felülvizsgálati jellegű volt a jogköre, új ügyeket is elintézett. Az Országos Vitézi Széknek is a felülvizsgálatig el nem bírált ügyeket meg kellett küldenie a belügyminiszternek.

A mentesített személyek pontos számát nehéz meghatározni, a történetkutatás jövőbeni feladata, hogy e személyekről a lehetőségekhez képest többé-kevésbé pontos jegyzéket állítson össze. A belügyminisztériu­mi felülvizsgálat előtt a különböző hatóságok négyszáz mentesítő okiratot adtak ki (kb. kétezer-háromszáz személy), ezek közül azonban hatályukat vesztették mindazok, amelyeket a belügyminisztériumban később nem kívántak megerősíteni.

A vonatról nem volt leszállás

A belügyminisztériumi felülvizsgálat első hulláma során Jaross Andor belügyminiszter ötszáz mentesítési kérvényt hagyott jóvá (kb. ezer fő). A második hullámban Szálasi Ferenc „nemzetvezető” elrendelte, hogy korábban a kormányzó által mentesített nyolcezer főből (kb. kétezer család) mindössze nyolcszáz fő (tíz százalék) mentességét hagyják meg.

E számot Vajna Gábor nyilas belügyminiszter utasítására négyszáz főre (öt százalék) kellett csökkenteni, bár végül is a belügyminisztérium Közjogi Osztálya ötszázegy fős listát terjesztett fel, amelynek megtörtént a kiadmányozása is. Szálasi azonban utóbb sokallta még a Vajna által meghatározott négyszáz fős keretet is, így végül is csak hetven személy mentesítéséhez volt hajlandó hozzájárulni. Így – nézetünk szerint – a megerősített mentesítéssel rendelkezők száma ezer–ezeregyszáz fő között mozoghatott, ám ez nem jelentette egyben azt is, hogy a mentesítettek túlélték a holokausztot. A mentesítés megerősítéséről való kiértesítésekkor a deportálások ugyanis már folytak, és egyelőre nincs hitelt érdemlő adatunk arra vonatkozóan, hogy a deportáló vonatról erre való hivatkozással bárkit elengedtek volna.

A szerző a Veritas Történetkutató
Intézet tudományos főmunkatársa