A közönség nemcsak szereti a zenés műveket, hanem igénnyel is fordul feléjük, ezért érdemes energiát fektetni abba, hogy jól sikerüljön egy-egy előadás – vallja Oszvald Marika.
Az idén Kossuth-díjjal kitüntetett operett-színművész lapunknak arról is beszélt, hogy nem kell félteni az operettet, a fiatal rendezők és szereplők miatt a műfaj is folyamatosan megfiatalodik. Szerinte nem szabad lenézni a zenés színházi darabokat, mert nagyon sok munka van mögöttük. Prózai szerepben, egy Csehov-műben is játszik jelenleg, volt tanítványa rendezésében, erről azt mondta: sokat adott neki a közös munka, felfedezhette, hogy mikre képes, és mi az, ami viszont nem sikerül annyira jól.
– A vidéki és fővárosi színházak eltérő helyzetben vannak, e tekintetben hogyan látja a zenés színjátszás lehetőségeit?
– Ellentétben a budapesti színházakkal, amelyek specializálódni tudnak egy-egy műfajra, vidéken ez nem megoldható. Utóbbiak is játszanak zenés darabokat, de a többműfajúság miatt egy intézményben akár három-négy tagozat is működik, operett-musical, opera, próza és néha még balett is. A színdarabokat tehát egy társulatnak együtt kell megoldania, ám nem mondhatjuk, hogy ez a minőség rovására menne, több városban megoldják sikeresen. Mivel gyakran megyünk fellépni mindenfelé az országban, személyesen tapasztalom, hogy a közönség nemcsak szereti a zenés darabokat, de igénnyel fordul feléjük. Ez szintén azt mutatja, hogy ezekkel a produkciókkal sokakhoz tudnak szólni a színházak, azaz érdemes beléjük energiát fektetni és időt fordítani rájuk.
– Milyen ma az operett helyzete Magyarországon?
– A színház mindig kitermeli magának azt, amire szüksége van. A musical sok szempontból hozott újat, az operettet viszont nem kell félteni, klasszikus műfaj. A kettő csak látszólag mozog azonos pályán, valójában teljesen más dolgokról van szó. Közös viszont a kettőben, hogy fiatalok játsszák fiatalos stílusban, fiatalok rendezésében, ezáltal maga a műfaj is megfiatalodik. Az operettet sem úgy kell elképzelnünk ma már, mint mondjuk Honthy Hanna korában.
– Ön hogyan fogadja ezeket az újításokat, a friss rendezéseket, ötleteket?
– Nagyon befogadó vagyok, szeretem az újdonságokat, hiszen ez tart frissen engem is.
– Fellépett többek között az Egyesült Államokban, Japánban és Európa több országában is. Nemzetközi összehasonlításban milyen a hazai zenés színház?
– Én elsősorban a Budapesti Operettszínházról tudok véleményt mondani, hiszen oda tartozom. Úgy látom, hogy mivel mi csak arra koncentrálunk, hogy a zenés műfajokban kiemelkedőt nyújtsunk, ennek megvan az eredménye, a világelsők között vagyunk. Németországban például évekre le vagyunk szerződve a Szépség és a Szörnyeteggel, és ez csak egy a sok közül. Persze ami az operettet illeti, még egyértelműbb a helyzet, hiszen kint nem tudják úgy játszani, ahogyan mi itthon, ez igazán a saját műfajunk.
– Ezek szerint külföldi hatás annyira nem is érvényesül a hazai előadásokban?
– Elsősorban a musicaleket illetően mondhatjuk el, hogy valószínűleg felfedezhetők ilyen inspirációk és hatások, de ez inkább a rendezőket érinti, nem a színészi megoldásokat.
– A musical nagyon divatos műfaj lett mára, sok olyan színház is műsorára tűz ilyen darabokat, amelynek egyébként nem is illene profiljába. Előnyére vagy hátrányára válik ez a magyar színházi életnek?
– Szerintem a minőségi előadás mindig hasznos, hozza azt létre bármely társulat. Fontos azonban, hogy ami nem sikerül annyira jól, az magában hordozza annak veszélyét, hogy a néző nem ismeri meg a zenés színház szépségét, nem fogja tudni, miért is érdemes szeretnie a műfajt, és hogy milyen erő születik a musical- és operettszínpadokon. Hozzáteszem: máig hajlamosak lenézni az operettet és a musicalt. Ennek oka abban keresendő, hogy mindkettőt nagyon meghatározza a zene és a mozgás, ezért könnyen fogyasztható műfaj. Ám minél könnyedebbnek látszik a néző számára, az alkotóknak létrehozni annál nehezebb. Jó színésznek kell lenni, magas szinten kell tudni énekelni és táncolni.
– Van-e előadói korhatáruk ezeknek a műfajoknak?
– Kétségtelen, hogy a zenés-táncos színház alapvetően a fiatalok műfaja, hiszen a darabok fő motívuma a szerelem. De vannak ezekben az előadásokban olyan szerepek is, amelyeket az idősebb generációnak írtak, gondoljunk például a komika és komikus alakokra. Ezek kevésbé felkapott és ismert karakterek, de éppolyan hálás őket játszani, mint a többit.
– Melyik a legkedvesebb szerepe?
– Mindig az, amit éppen aznap este játszom. Ennek persze megvan a maga oka: hiszen ha nem így lenne, akkor nem is sikerülne egyenletes színvonalon teljesítenem. Alapvetően az operett a hivatásom, a habitusom és a stílusom miatt is. Az Operettszínházban mindkét műfajban tudunk alkotni, szerencsésnek mondhatjuk magunkat, mert sok tehetségünk van, így mindenki abban érvényesülhet, amire a legalkalmasabb. A művek közül nagyon kedvelem a Denevért, a Mágnás Miskát, a Cirkuszhercegnőt és a Csókos asszonyt.
– Jelenleg prózai darabban, Csehov Sirályában is játszik az Átrium Film-Színházban. Hogyan jött ez a váltás?
– Két-három évvel ezelőtt meghívtak egy három hónapos kurzusra az egyetemre, akkor hályogkovács módjára fogtam a feladathoz, teljes erőbedobással. Fehér Balázs Benő, a Sirály rendezője tagja volt annak az osztálynak – most pedig megkeresett, hogy vegyek részt ebben az előadásban.
– Miként sikerült ráhangolódnia az önnek új műfajra?
– Úgy voltam vele, hogyha nem megfelelő a játékom, akkor igenis küldjenek haza. Erre végül nem volt szükség, mert remek rendezői kézzel nyúlt a műhöz Fehér Balázs Benő. Nem akartam bebizonyítani, hogy olyan színésznő még nem született, amilyen én vagyok. Az elképzelése, a biztos vezetése segítségével hamar megláttam az utat, amelyen aztán végigmentünk együtt. Sorra felfedeztem, hogy milyen dolgokra vagyok képes, és mi az, ami nem sikerül annyira jól. Nekem nagyon sokat ad, hogy tanulhatok a közös munkánkból.
– A Sirályt nagyon sokan feldolgozták már. Miben látja a mű erejét?
– Nagyon izgalmas a története: senki nem találja a saját boldogságát, mindenki mást szeret, mint akit lehetne. Rámutat arra a tragédiára, ahogyan bele tudunk bolondulni a saját rögeszméinkbe. Érdekes, hogy a szereplők egyénisége egészen eltérő és különleges, mégis magunkra ismerhetünk bennük, mert típusokat látunk. Remekművé teszi szerintem az is, hogy nem tudjuk eldönteni, vígjátéknak vagy drámának írta Csehov. Mindenesetre tisztán, lecsupaszítva jeleníti meg a szövevényes érzelmeket.
– Kereken harminc évvel ezelőtt kapta meg a Jászai Mari-díjat, az idén a Kossuth-díjat. Mit jelent egy-egy ilyen kitüntetés?
– Ezek a díjak leginkább ajándékok. Nem ezekből merítkezik az ember, hanem annak elismerése, hogy az ember a munkára koncentrál, és hogy a lehető legtöbbet nyújtja. A Kossuth-díj pedig csodálatos lelki megerősítés, hogy eddigi életem nem volt haszontalan.
– A következő hetekben milyen feladatok várják?
– Sokat járok falunapokra, augusztusban megtartjuk a Budavári Palotakoncertet, az ősszel pedig a Denevért mutatjuk majd be, amelyet szeptemberben kezdünk próbálni.
– És mit tanácsolna a zenés színházi műfaj fiataljainak?
– Álljanak mindig készenlétben, hogy amikor jön a feladat, annak eleget tudjanak tenni. Csak a színpadra figyeljenek, és képezzék magukat folyamatosan. Nem lehetnek lusták, hanem kitartónak, lelkesnek és szenvedélyesnek kell lenniük. Az iskola mindehhez segítség, a technika elsajátítható, de a tehetség csak a gyakorlatban talál rá a maga kifejezési formáira.
