Mihail Kupcsenko az 1988 májusában leváltott pártfőtitkár, a több mint három évtizeden át Magyarország helytartójának mondható Kádár János tolmács-testőre volt.
Az Úr 1956. évében már úgy szolgált a magyarok megszállt országában, hogy elvégezte a szovjet hadsereg főiskoláján a magyar szakot (merthogy ilyesmi is létezett ám akkoriban), s a szolnoki főhadiszálláson osztották be Kádár elvtárs mellé, aki éppen Moszkvából tért vissza, Kárpátalján át. A nagy októberi szocialista forradalom 39. évfordulóján, november 7-én együtt utaztak egy páncélozott szállító járművön Budapestre, ahol Kupcsenko az első perctől a pártvezető elvtárs szolgálatába állt. Mindenhová követte, mint az árnyék, ételét, italát kóstolta, miként ez már minimum a Borgiák kora óta dukált, figyelte, óvta, vigyázta, no meg tolmácsolt neki. (Csak remélni lehet, hogy fordította a főnökének bizonyos Ivan Alekszandrovics Szerov elvtársnak Kopácsi Sándorhoz intézett szavait is, miszerint Budapest legmagasabb fájára fogja felakasztatni Budapest rendőrfőkapitányát.)
Kupcsenko az 1957. május elsejei nagy MSZMP-megkönnyebbülésig tölt be Kádár mellett ilyen szoros és komplex beosztást, de kapcsolatuk azután is megmarad, sőt, egyre meghittebbé, kifejezetten barátivá válik. Kupcsenko rendszeresen úgy próbálta oldani a fő-fő vazallus gyakori gyötrelmeit, súlyos belső feszültségeit, szorongásait, hogy gyengéden – feltehetően jó vagy legalábbis tűrhető magyar kiejtéssel, tiszta, érthető tagolással – szegény ártatlan Petőfi Sándorunk Falu végén kurta kocsma című versét szavalta a gondoktól gyötört, cigarettáról cigarettára gyújtó első számú muszkavezetőnek.
Igen. „Falu végén kurta kocsma, /Oda rúg ki a Szamosra, / Meg is látná magát benne, / Ha az éj nem közelegne. / Az éjszaka közeledik, / A világ lecsendesedik, / Pihen a komp, kikötötték, / Benne hallgat a sötétség.”
Jaj, dehogyis hallgat, istenem, dehogy.
Az éjszaka pedig közeledik (ha éppen nincs Magyarországon akkor már vagy tizenkét esztendeje), Kupcsenkót később visszahelyezik a hadseregtörzshöz, ahol nemsokára ezredes lesz.
Magyar tárgyú felkészültsége azonban nem marad felhasználatlan: a nyolcvanas évek elején a belvárosi Semmelweis utcában lévő Bajkál teázóról nevezetes Szovjet Kultúra és Tudomány Házának igazgatóhelyettese. Hazatérése után mindvégig intenzív magánlevelezésben marad őrzött-védettjével. (Emlékiratait sajnos nem írta meg – ellentétben a nagyfőnök Szerov elvtárssal, akinek memoárját alig három és fél éve Moszkvában a kezembe foghattam, óriási kár, hogy magyar fordításban máig nem elérhető.)
Íme viszont a magyar irodalom útjai, miként az Úréi, kifürkészhetetlenek. Szerettem volna hallani Kupcsenko előadásában, mondjuk, a költemény ama versszakát, hogy „Ördög bújjék az uradba, / Te pedig menj a pokolba! / Húzd rá, cigány, csak azért is, / Ha mindjárt az ingemért is!”, közben esetleg látni született Csermanek János arcát… És hátha jól szavalta volna ez a Mihail Arany János A walesi bárdok című balladáját is… Igen. „Falu végén kurta kocsma, / Oda rúg ki a Szamosra, / Meg is látná magát benne...”
Vajon meglátta?
(A szerző író)
