Izgalmas órákat éltem át ebben az elhagyott sírkertben, mert akkortájt végezte exhumálási munkáit mostoha körülmények között Miklós Imre, és zárta dobozokba az ide temetett 1848–49-es hősök földi maradványait.
Ma is előttem van a pillanat, amikor az egyik sírból egy jó állapotban lévő röpirat került elő, amelyen ez volt olvasható: „Magyarok, örvendezzetek, Görgey elfoglalta a budai várat. Éljen a magyar szabadság, éljen a haza!” Vajon a Landerer és Heckenast vagy a Trattner–Károlyi-féle nyomdagépek állították elő a relikviát, amely tudatta az ország népével a tavaszi hadjárat csúcspontját?
Már nem emlékszem, ki volt az a hazafi, akinek a sírjából a szóban forgó dokumentum előkerült, de minden bizonnyal részt vett Buda 1849. évi visszahódítása során abban a hősi harcban, amely a fővárost adta vissza egy függetlenné vált országnak. A halott hozzátartozói fontosnak tartották, hogy ezzel a röpirattal temessék el azt az embert, aki ötnapi lövetés után, május 21-én hajnalban társaival együtt rohamra indult a császári, királyi csapatok ellen.
Idősödő fejjel egyre jobban kapaszkodunk az ifjúkor élményeibe. A gimnazista nem érzékelte, de az idősödő férfi emlékezetében az él, hogy kincs került elő a földből, amely értékesebb az aranynál és az ezüstnél. Beragyogta az egész temetőt. S ahogy ott a régi sírköveken üldögéltünk, és a röpiratot forgattuk a kezünkben, mintha megelevenedett volna lelki szemeink előtt a csata, amelyben oly sok vért ontottak ki.
Nagysándor József vezérőrnagy I. hadteste a Krisztinaváros felől, a fehérvári rondella mellett lőtt rés ellen indult; Aulich Lajos vezérőrnagy II. hadteste a vár déli végét támadta meg, mindenekelőtt a dunai kertek felől; a III. hadtest a Bécsi kapu ellen vonult fel; Kmety György ezredes 15. önálló hadosztálya pedig a szívósan védett Víziváros cölöpfalát vette célba. A III. hadtestet Knezić Károly vezérőrnagy helyett – akinek egy közeli rokona a budai vár osztrák tisztikarában teljesített szolgálatot – gyakorlatilag Leiningen-Westerburg Károly gróf ezredes irányította.
A budai diadalmas küzdelem után a vár utcáin szanaszét hevertek a kövezeten a hősök. Ökrös szekereken szállították el tetemüket a temetőbe. Egész nap tartott az elesettek összegyűjtése, de még délután is sok honvéd holttestét szedték fel a bástyák alól. Magyar részről elesett többek között Ghyczy százados, a várfalat lajtorjákon megmászó rohamszázad parancsnoka és báró Burdina Alajos őrnagy, a rés ellen támadó 116. honvédzászlóalj parancsnoka. Ifjú hősök élete ért itt véget, akiknek a szívében a szabadság érzése lángolt.
A több évtizedig a föld alatt alvó röpirat felkavarta érzéseinket. Csak ültünk némán Miklós Imrével, nem tudtunk megszólalni. A sírrablóknak semmit sem jelentene ez a röpirat – gondoltuk –, de nekünk, kései utódoknak heves szívdobogást okozott. Ma már tudom, hogy miért. A történelem vonult el lelki szemeink előtt, amely több volt minden történelemkönyvnél, mert a röpirat újra élt és lélegzett. Kitárta karjait, és átölelt bennünket.
A nagy pillanatok időtlenek. Kiszakadnak az időből. Ezt éreztem azon a délutánon a Németvölgyi temetőkertben. S most, a honvédelem május 21-i emléknapjára gondolva elmeséltem az olvasónak.
(A szerző újságíró)
