A szociáldemokrácia bőrébe bújt az MSZP

– A Magyarországi Szociáldemokrata Párttal (MSZDP) együtt részesei voltak a rendszerváltoztatásnak, ott voltak az Ellenzéki Kerekasztal tanácskozásain. Hogyan emlékszik vissza erre az időszakra? Mennyi esélyt adott pártjának arra, hogy bejut az Országgyűlésbe?

– A szocdem párt nemkívánt gyermeke volt a rendszerváltásnak, 1989 közepén már látható volt, hogy Magyarország legrégebbi pártja biztos nem kell majd annak a folyamatnak a levezényléséhez, amit ma rendszerváltásnak nevezünk. Nem akartak nekünk lapokat osztani, olyan erőtérbe helyeztek minket, hogy ne legyünk képesek önálló pártként elindulni az 1990-es országgyűlési választáson.

– Ennek ellenére elindultak.

– A régi öregek, akik közül sokan emigrációból tértek haza, azt mondták: a párt tartson a népnemzeti oldallal, de legyünk radikálisabbak, és a társadalomszerkezetre, a gazdaságra, a kül­kapcsolatokra koncentráljunk. Pontosan kidolgoztuk, mi legyen a külföldi tőkével, a transznacionális cégekkel, a bankrendszerrel, mert ehhez értettünk, többségünk ugyanis közgazdász végzettségű volt.

– Mi valósult meg mindebből?

– Semmi. A régi és új elit megegyezett egymással. Nem csoda, meg­győződésem, hogy a rendszerváltást kívülről és felülről távvezérelték.

– Nocsak! Kik?

– A világot anyagi értelemben befolyásoló óriáscégek, transznacionális vállalatok és az egész világot behálózó bankok. A nagy világfolyamatokat mindig hosszú távú stratégák tervezik meg, mindegy, hogyan nevezzük őket.

– Ennek így egy kicsit összeesküvés-elmélet szaga van.

– Akkor lenne, ha ehhez értékítéletet is fűznék. Azt látni kell, hogy a világgazdaságban a nemzetállamok picike pontok az említettek vagyonához, mobilizálható tőkéjéhez, likviditásához viszonyítva. Ebből következik, hogy a hatalmat sem a kis államok gyakorolják.

– Vegyük sora a szereplőket, például a rendszerváltoztatáskor megszülető MSZP-t. Hogyan tarthatták szociál­demokratának az MSZMP utódpártját, amely 1948 és 1956 után harmadszor is kisemmizte önöket?

– Nem tudom, ez számomra még utólag is felfoghatatlan. Erről keveset szoktunk beszélni, nehogy azt higgyék, hogy anyagiasak vagyunk, de úgy mentünk neki a rendszerváltásnak, hogy a párt nem rendelkezett anyagi bázissal. A szociáldemokrata pártnak korábban hatalmas vagyona volt, a két világháború között számos ingatlan került a tulajdonába, köztük szállodákkal, a párt mozikat üzemeltetett, bankszámlái voltak. A Peyer Károly fémjelezte időszakban a „munkás arisztokrácia” téglajegyeket jegyzett, mások rendszeresen adományoztak a pártnak. E vagyont a kommunisták 1948 után einstandolták, és amikor 1989-ben kértük, hogy számoljunk el, szóba sem álltak velünk, pedig nem kértünk volna vissza mindent.

– Milyen volt a kapcsolatuk az SZDSZ-szel?

– Az SZDSZ nem akart velünk együtt dolgozni, mert számukra nem voltunk elég liberálisok. Mi ugyanis mindig azt mondtuk, Magyarország a viszonyítási pont, a szívünk, az otthonunk. Akkor válik érthetőbbé, miről beszélek, ha tudjuk, hogy külföldről mindig megkeresik azokat az erőket egy adott országban, amelyekkel együtt akarnak dolgozni, akiken keresztül azt a társadalmi változást lehet előidézni, amelyre szükségük van. A szabad demokratákat is megtalálták, és ők soha nem a magyar érdekeket helyezték előtérbe, inkább a külső erőknek akartak kényszeresen megfelelni. Ezek olyan szervezetek, amelyeket a nemzetállami kormányok a hátuk közepére sem kívánnának, mert bontják a társadalmi szerkezetet, mindig az ellenzéket és az atipikust támogatják. Persze szükséges a hátrányos helyzetűeket, a kisebbségeket támogatni, szociáldemokrataként nem is mondhatok mást, de megfordul a világ, amikor ezek az értékek a liberalizmus fegyverévé válnak. Ezt 1989-től 2010-ig át is éltük.

– Némileg az SZDSZ-hez köthető a négyigenes népszavazás is. Egyszer azt mondta: a referendum a rendszerváltoztatás legnagyobb politikai csapdája volt.

– A vita a közvetett vagy közvetlen köztársaságielnök-választásrólszólt a pártok között. Az SZDSZ, amely mindig is a legügyesebb taktikus volt, azt mondta: várjuk meg a választásokat, és csak utána legyen elnökválasztás, ne az akkori, kommunista parlament válasszon elnököt magának Pozsgay Imre személyében. Pozsgay bármennyire is népnemzeti reformkommunistának számított, mégiscsak a régi nomenklatúra embere volt. Hittük mi ezt akkor.

– Mi volt a valóság?

– Azt gondoltuk, ne legyen suskus a régi hatalommal, válasszunk mi, rendszerváltók elnököt. Meg­győződésem, hogy az SZDSZ másképp gondolta, nekik Pozsgay azért nem volt megfelelő jelölt, mert nem az ő emberük volt.

– Úgy vélték, hogy ők nyerik a választást?

– Igen, de ha mégsem, akkor is annyi szavazatuk lesz, hogy keresztül tudják majd erőltetni az akaratukat valamilyen újabb alkuval. S mivel a régi elit részben megegyezett az újjal, egyesek folyamatosan szivárogtattak ki információkat, ki ennek, ki annak a pártnak. Az SZDSZ-ben beleláttak a többi párt lapjaiba. Ebbe a csapdába magam is besétáltam.

– Mit érzett az első szabad választások estéjén, amikor kiderült: nem sikerült bejutniuk a parlamentbe?

– Végiggondoltam, hogyan lett a pártunknak mért tíz százalékból három és fél. Hogyan eshettünk ki, amikor a négy legnépszerűbb politikus között mértek a közvélemény-kutatók. Bár voltak előjelek, előző este például azt mondták nekem: „Értsd meg, a szociáldemokrata párt nem kerülhet be a parlamentbe!”

– Ez ismét úgy hangzik, mint egy összeesküvés-elmélet. Ki és hogyan tudott hatást gyakorolni a választásra?

– Ezernyi módja van a közvélemény befolyásolásának. Csak egy példa: számos kampányrendezvényre érkeztünk úgy, hogy az SZDSZ ránk szervezte a saját eseményét – a miénk elé. Kérdezték tőlünk: „Hát önök miért jöttek? A szabad demokraták már elmondták, mi a szociáldemokrácia.” Az emberek szerencsére a legjobbat választották, és az MDF-et futtatták be első helyen, így legalább egy nemzeti kormánya lett az országnak. Képzelje el, mi lett volna, ha nem ők nyernek. Mindenki a hatalmi vákuumba igyekezett betüremkedni, főleg az SZDSZ, amely nemtelen eszközöket használt. De az SZDSZ nem nyugodott bele a vereségbe, a taxissztrájk alatt már minket is megkerestek. Mi azonban nem csatlakoztunk a sztrájkhoz, azt egy közönséges puccs előkészítéseként értékeltük.

– Mi volt az oka annak, hogy 1992-ben elköszönt a párttól?

– Kiéleződtek a belpolitikai ellentétek, amiknek célja a hatalom megkaparintása volt, amiért semmi nem volt drága. Nagyon sok rossz szakadt az ország nyakába a munkanélküliségtől kezdve a hatalmas inflációig, ami annak volt a következménye, hogy a rendszerváltás nem volt profi módon levezényelve.

– De a pártjának ehhez nem sok köze volt, hiszen a parlamenten kívülről szemlélte az eseményeket. Miért nem várta meg a következő választást?

– Úgy éreztem, nagyon mélyre süllyedt a belpolitika, miközben nem láttam a kibontakozást. Gondolkodtam, mi lesz a következő választáson. Lehet-e ilyen közegben a szociáldemokráciának tere? Úgy ítéltem meg, hogy nem. Az MSZP addigra belebújt a szociáldemokrácia bőrébe.

– Ne feledjük, hogy az MDF is a színpadon volt.

– Igen, de a színfalak mögött nem az MDF irányított, gyengék voltak. Nem volt erős gazdasági koncepciójuk sem. Hiába hirdették meg a szociális piacgazdaságot, neoliberális gazdaságpolitikát folytattak, és bármennyire is fáj ezt nekem kimondani, az első nagy zsíros falatokat e kormány idején privatizálták. A munkát a „pufajkás kormány” végezte be 1994–98 között.

– A gazdasági háttér hiánya azért determinálta a kormánypártok mozgásterét. Nem így gondolja?

– Biztos, hogy nagyon nehéz szituációba kerültek, mert Magyarországot pénzügyileg és politikailag egyaránt nyomás alá helyezték a nagy külföldi bankok. Így bizonyos politikai céljaikat képtelenek voltak megvalósítani. Az ellenerők segítségét az MSZP és az SZDSZ remekül kihasználta később. Fájlaltuk, hogy az MDF segítségére soha nem számíthattunk, miközben mi folyamatosan kiálltunk mellettük.

– A kilencvenes évek második felére teljesen leépült a történelmi szociáldemokrata párt, lényegé­ben Kapolyi László egyszemélyes klubja lett. Ezt hogyan élte meg?

– Nevettem rajta. Neki az volt a feladata, hogy leírja a pártot. A szocdem párt volt a nem kívánt gyerek. Nekünk az MSZP ellenfelünk lett, át akarták venni és át is vették a helyünket.

– Nem hívta vissza később a pártja?

– Nem.

– Soha?

– Soha.

– Visszament volna?

– Igen, persze. Láttam, hogy az ország vergődött.

– Ha most felkérnék, hogy alapítson egy szociáldemokrata pártot, vagy például egy ilyen párt felkérné, hogy legyen a vezetője, elvállalná?

– Nem, és pártot sem alapítanék. A szociáldemokrácia világszinten tért el az eredeti eszméitől. A liberális erők olyan mértékben nyomultak be a szociáldemokrata pártok vezetésébe, hogy teljesen átalakították ezeket.

– Mit szól hozzá, hogy az MSZP soha nem látott mélységekbe zuhant?

– Ebül szerzett vagyon ebül vész el. Loptak, majd becsaptak egy egész nemzetet, a munkások millióit, ezt nem lehet megúszni. Azt kapták vissza, amit a bűnös rendszerváltáskor elkövettek, itt hagyták az országot, elrabolták tőlünk a javakat, átjátszották és felélték. A szememben ők gazdasági hazaárulók, ahogy az SZDSZ is.

– Mindeközben mint főnixmadár, Gyurcsány Ferenc és pártja, a Demokratikus Koalíció, főként az európai parlamenti választásokat követően újjászületett. Erről mit gondol?

– Az ő újjászületésén sokat gondolkodtam, és azon is, kik alkothatják a bázisát. Arra jutottam, hogy nem lehet őket egy legyintéssel elintézni. Sokszor magasan kvalifikáltak is a DK mellé álltak, olyanok, akik régen az MSZP-re vagy az SZDSZ-re szavaztak.

– Ők lennének az SZDSZ-árvák?

– Valahogy úgy. A mi hibánk, ha nem tudjuk őket megszólítani, ha nem hívjuk fel a figyelmüket arra, hogy Gyurcsány lejárt lemez. A kezében volt a legfőbb hatalom, de nem tudott élni vele. Tönkre­tette az országot, kiürítette az államkasszát.

– A Momentum Mozgalom táborát meglátása szerint kik alkotják?

– Talán már az új generáció pártja. Előbb vagy utóbb lesz kihívója a Fidesznek, mert a megbízott liberálisok arra törekednek, hogy főhatalomhoz jussanak. Igaz, amikor a kezükbe került a hatalom, még egyszer sem sikerült jól élniük vele.