Évek óta szabadúszó fotóművészként dolgozik Pályi Zsófia, akinek az alkotói szabadságot az jelenti, ha saját indíttatásból fényképez, és szoros határidő nélkül valósíthatja meg egy-egy jó ötletét. A fiatal fotográfussal a kompozíciókban való gondolkodásról, a hosszú távú projektekről, valamint az eltűnőben lévő búcsújáró szokásokról is beszélgettünk.
– Kilenc éven át az Origo.hu fotóriportere volt, azonban évek óta szabadúszóként dolgozik. Szakmai kihívás vagy az alkotói szabadság miatt döntött így?
– Összetett döntés volt ez, de kilenc év után úgy gondoltam, ideje váltani, nem szerettem volna egy másik napi sajtónál kopogtatni, ehelyett egészen más irányba akartam elindulni. Már az Origo.hu-nál töltött évek alatt is rendszeresen dolgoztam magazinoknak, ez a világ nagyon tetszett, mert ilyenkor a gyorsan készülő hírképek helyett nyugodtabban alkothattam. Ráadásul egy magazinos munka esetében az ember többet bíbelődhet a képekkel, míg a napilapos fotóriporteri lét megköveteli a gyorsaságot – persze utóbbinak köszönhetem, hogy mindig gyorsan feltalálom magam, és egy adott helyzetből ki tudom hozni a maximumot. Természetesen a teljes alkotói szabadság számomra azt jelenti, ha nem megrendelésre, hanem saját indíttatásból fényképezek, például ha kipattan a fejemből egy jó ötlet, és azt szoros határidő nélkül tudom megvalósítani.
– A Duna Televízió egyik műsorában nemrég úgy fogalmazott: bárhol jár, kompozíciókban, képkockákban gondolkodik. Pontosan mit ért ezalatt?
– Ez a látásmód a gyökerekből, a tanulmányaimból fakad. Az ELTE kommunikáció–portugál szakpárjának elvégzése után, 2010-ben fotográfusként diplomáztam a Moholy-Nagy Művészeti Egyetemen. Illetve a munkáim során is sok gyakorlatot szerzek, formákkal és színekkel dolgozom. Attól függően, hogy épp milyen fényképezőgép van nálam, 2:3, 6:4,5 arányban vagy négyzet formában látom a világot. Ennek az is az előnye, hogy mindenhol nagyon gyorsan képes vagyok vizuálisan feltérképezni a teret. Ugyanakkor emberközpontú fotográfus vagyok, a dokumentarista vonalon mozgok, így egy-egy emberi jelenet, történet is megfog.
– A Magyar Művészeti Akadémia (MMA) hároméves ösztöndíját nyerte el tavaly. Mihez nyújt támogatást ez program?
– Az MMA-ösztöndíj legnagyobb értékét abban látom, hogy a fiatal alkotók számára hosszú távú támogatást nyújt, így három évre előre tudok tervezni, egy fotósorozatot mélységében ki tudok dolgozni. A fotográfiában különösen fontos tényező, hogy legyen idő a hosszú távú projektekre. A búcsújárás a témám, ami mind térben, mind időben nagyon tág. Egy-egy vallási ünnephez kapcsolódóan egy adott napon akár több helyen is van búcsú az országban, ilyenkor érdemes a következő évben más helyszínre menni fotózni, mint ahol korábban jártam. Illetve, ha egy emblematikus búcsút tartanak valahol, akkor oda akár többször is érdemes visszatérni.
– Miként dolgozza fel ezt az egyszerre szakrális és profán témát, hol tart jelenleg a projektben?
– Amikor kitaláltam a témát, ez a kettősség fogott meg engem is: a búcsúk egyrészt mélyen vallásos, másrészt nagyon világi oldala. Mivel emberközpontúan szoktam hozzányúlni minden témámhoz, ezért nagyon érdekelnek azok a karakterek, akik évről évre megfordulnak ezeken a búcsúkon. Számos nézőpontból meg lehet közelíteni a témát. Egy kegyhelyhez való zarándoklattól a falusi vurstlin át a színes programokig, valamint a viseleti kultúráig sok minden beletartozik ebbe a témakörbe, ami rohamosan eltűnőben van. Tavaly jártam Csatkán, ahol csodás, színes ruhakölteményeket hordanak a cigányok. Illetve nagyon érdekel az a tárgyi kultúra is, amely minden búcsú elengedhetetlen része: a törökméz, a nyalóka, a vattacukor, a körhinta és a céllövölde. A vásárfiákat én magam is gyűjtöm, és kompozícióba rendezve stúdióban lefényképezem. Azok a csodák és látomások is nagyon érdekelnek, amelyek ezekhez a helyekhez kötődnek. Mindezt dokumentarista formanyelvi eszközökkel igyekszem megfogalmazni. Csatkán kívül a vác-hétkápolnai búcsún jártam, ahol egyszerre két helyen ünnepelnek, míg Vecsésen a végeláthatatlan világi búcsú forgatagát tapasztaltam meg. Jelenleg az elméleti háttér feldolgozásánál és a tárgyak fotózásánál tartok, viszont tavasztól őszig ismét útra kelek. Csíksomlyóra és Balassagyarmatra, a palóc búcsúra szeretnék elmenni, valamint Gyöngyösre a máriás lányok miatt, de visszatérek Csatkára is. Tervezem, hogy elmegyek Andocsra, ahol a helyi Mária Múzeumban Európában egyedülálló gyűjteménye van a Mária-ruháknak. A munkatervemben azt is vállaltam, hogy a hároméves program kifutása egy fotókiállítás lesz.
– A honlapján, különböző hazai és külföldi portálokon is látható munkáival számos díjat nyert. A Balaton vagy a menekültválság témáját nagyon egyéni szemszögből dolgozta fel, mit akart bemutatni a közönségnek?
– Alapvetően mindig szemlélni és kutatni szoktam az eseményeket, igyekszem objektív maradni. A menekültválságot feldolgozó Tranzitország című fotósorozatom úgy született, hogy három évvel ezelőtt leutaztam a déli határhoz, Szlovéniába, illetve az osztrák határhoz, hogy a saját szememmel lássam, pontosan mi történik. Láttam egyéni nehéz menekültsorsokat és azt is, hogy az ott élőknek ez a váratlanul felbukkanó embertömeg milyen nehézségeket okoz. Ezt az egész folyamatot hatalmas vándorlásként akartam bemutatni. A fotózás során néhány olyan menekülttel is kapcsolatba kerültem, akik valami miatt mégis Magyarországon maradtak. Az ő személyes történeteiket mellékeltem is a portréikhoz. A maguk mögött hagyott tárgyakat pedig összegyűjtöttem, és később lefotóztam. A Balaton, a magyar tenger című fotósorozatom egy vidámabb témájú projekt, amelyről sok pozitív visszajelzést kapok. Ebben a sorozatban azt az 1960-as, ’70-es évekre jellemző kelet-európai ízt szerettem volna bemutatni, ami már eltűnőben van a modernizáció következtében, de még hellyel-közzel itt maradt közöttünk. Ezért olyan karaktereket, strandolókat fürkésztem a déli parton, akik visszaadják annak a kornak a világát, amit gyerekkoromban én is tapasztaltam. Szerettem volna tengerként láttatni a Balatont, ezért fontos eleme képeimnek a végtelenbe vesző horizont. Ezt a sorozatot tudatosan analóg technikával készítettem színes rollfilmre, míg a Tranzitország digitális technikával készült, középformátumú géppel.
– A mai fiatalok képernyő-társadalomban élnek, többnyire képekben gondolkodnak, kommunikálnak. Mennyire fogékonyak arra ön szerint, hogy fotókon keresztül történeteket, emberi sorsokat mutassunk be nekik egy-egy kiállításon?
– Vizuális kavalkádban élünk, és a fotográfia is nagyon népszerű manapság – rengeteg fotófesztivált, fotókiállítást rendeznek világszerte. Azt azonban fontosnak tartom megjegyezni, hogy a közösségi oldalakon teljesen más elvek szerint választják ki a jó képet, mint egy-egy kiállításra készült fotó esetében – és ez kártékony is lehet. Olyan újdonságokra, ötletekre van szükség, amelyekkel be lehet csalogatni a fiatalokat is a múzeumokba, kiállításokra. Ilyen lehet például egy multimédiás, interaktív tárlatvezetés vagy épp egy beszélgetés az alkotóval, ami párbeszédet indít el az érdeklődők között.
