Az foglalkoztatott, hogy mi az, amit az ember sorsként kap a szüleitől, és vajon lehet-e annak ellenében dönteni és élni – fogalmaz Horváth Lili az 50. Karlovy Vary Filmfesztivál East of the West szekciójában versenyző, Szerdai gyerek című, első nagyjátékfilmjéről. A korábban nemzetközi elismeréseket is kiérdemlő rövidfilmjéhez, a Napszúráshoz hasonlóan a főszereplő tizenéves édesanya intézetben nevelkedett, azonban mindent megtesz azért, hogy a fia jobb helyzetbe kerüljön nála az életben. A film az ősszel lesz látható a hazai mozikban.
– A Napszúrás című rövidfilmje folytatásaként is emlegetik a Szerdai gyereket, hiszen a gyermekét elhagyó anya története itt is visszatér. Miért foglalkoztatja ennyire ez a téma?
– A kisjátékfilmben a dramaturgiai konstrukció volt meg először: két nő és egy kisgyerek találkozása, amelynek során az egyik nő átadja a másiknak a gyerekét. Ez volt a történet alapja, ehhez kerestem zárt világot, ahol ez megtörténhet, pontosabban, ahol ez nem történhet másként. Fontos volt számomra, hogy legyen valami sorsszerű az anya döntésében. Így került a képbe a gyermekotthon: ez lett az a bizonyos zárt világ. A Szerdai gyerek ebből nőtt ki később. Úgy éreztem, hogy sok gondolat benne maradt a történetben: egy kisjátékfilmbe nyilván nem lehet mindent beletenni. A forgatást mindkét film esetében alapos kutatómunka, casting és helyszínkeresés előzte meg. Sok időt töltöttem ebben a közegben, rengeteg gyerek történetével találkoztam. Alaposan megérintett, s úgy éreztem, ezzel foglalkoznom kell.
– Zömében elhagyott gyerekekkel találkozott?
– Igen. A korai forgatókönyv-változatokban a helyszínleírásban az árvaház szó szerepelt. Elmentem különböző „árvaházakba”, az évek során sok száz gyerekkel találkoztam, aki ilyen otthonokban él, de árva gyerek bizony egy sem volt köztük. Mindenkinek vannak szülei – éppen csak olyan szülők, akik ezért vagy azért képtelenek beleállni ebbe a szerepbe. A Szerdai gyerek innen indult, ez az alapvető kérdésfelvetés benne: mi az, amit az ember sorsként kap a szüleitől, és lehet-e ennek ellenében dönteni és élni? Ez nemcsak az állami gondozottakat érinti, hanem mindannyiunkat érinti. Milyen szinten tudunk elrugaszkodni attól, ami az alaptapasztalatunk az életről? Át lehet-e lépni ezeket az árnyékokat, akár jók, akár rosszak?
– És hogy látja, át lehet?
– Nem hiszem, hogy egy film el tudná dönteni a kérdést. Nem adunk rá választ – mondjuk inkább úgy: megfogalmazunk valami reményt ebben az ügyben. Az érzelmi neveltetés gazdagságának a hiánya komoly bélyeg, a mi filmünk mégsem torkollik kizárólagos tragédiába.
– A rövidfilmbeli anya jobb sorsot szán a gyerekének, döntése elfogadhatónak bizonyul, amikor „lemond” róla.
– A Szerdai gyerek azonban már úgy indul – tehát ilyen szempontból nem folytatása a Napszúrásnak –, hogy az anya kint van az intézetből, a gyereke pedig ott él. Az anya megpróbálja elérni, hogy rábízzák a gyerek felügyeleti jogát. A sajátjánál jobb sorsot szán neki, viszont, paradox módon, ő maga ebben a legkomolyabb gát. Inkább abban áll tehát a dolog folytatásjellege, hogy a főszereplő erősen ellentmondásos karakterét vittem tovább az új filmbe. Önsorsrontó típus, sorra hozza a rossz döntéseket, mégis szerethető.
– A Napszúrásban játszó Törőcsik Franciska helyett civil szereplőt választott a Szerdai gyerek főszerepére. Egyre több rendező dönt civil szereplők mellett. De nem nagy rizikó végigvinni egy tizenkilenc éves amatőrrel egy játékfilmet?
– Persze hogy borzalmas rizikó nem profi színészt alkalmazni egy főszerepre. De én nem vagyok ellensége a kockázatvállalásnak: azt gondolom, segít abban, hogy éber maradjak, ami a forgatás során alapvető kötelessége a rendezőnek. Egyébként egyáltalán nem gondolom, hogy feltétlenül civilekre kell szerepet osztani, nagyon is szeretek színészekkel dolgozni.
– A főszereplő viszont egy tizenkilenc éves lány – és ebben a korban értelmezhetetlen a „profi színész” kifejezés.
– Igen, pontosan így van. Amikor Franciskával készítettük a kisjátékfilmet, ő sem volt még profi: az volt az első színészi feladata életében. Mindkét film esetében nagyon fontos volt az életkor, hogy amikor a néző először meglátja együtt a lányt meg a gyereket, akkor az anyaság teljesen valószínűtlen, meghökkentő dolog legyen. Ez volt az alapgondolat, aminek mentén elkezdtük a szereplőválogatást. Vecsei Kingát első körben azért választottam ki, mert egyrészt úgy láttam, hogy az arca és a fizikuma megfelelő, másrészt kiderült róla, hogy amatőr létére nagyon jól instruálható: hallja, amit mondok, és magában pontosan jó helyre tudja tenni. Viszonylag későn, az előkészítési szakasz végén találtuk meg Kingát – nagyon inspirálónak éreztem, hogy közvetlenül a forgatás előtt esélyt kaptam arra, hogy azt az anyagot, amin évek óta dolgoztam már, új arccal képzeljem el. Voltaképp rákényszerültem arra, hogy elemezzem azokat a jeleneteket, amelyeket én magam írtam, megpróbáljam más szemszögből megtalálni az igazságukat.
– Elég hosszú idő telt el a rövidfilmje megszületése és a Szerdai gyerek között. Sokat várt, vagy egy érési folyamat végeredménye ez?
– Közbeszóltak külső tényezők, például a magyarországi filmfinanszírozási rendszer átalakulása. Mégsem érzem, hogy „túlhordtam” volna ezt a filmet: sokat kellett tisztulnia az anyagnak az első ötlettől mostanáig. Végül is ez az első nagyobb lélegzetű munkám, s nagy iskola volt végigküzdeni magamat rajta.
