Olyan rendezőkkel dolgozott együtt, mint Steven Spielberg, John Boorman, Robert Altman, Woody Allen vagy Richard Donner. Amikor pedig kezében éppen nem kamera volt, akkor fényképezett, megörökítve utazásait, a városokat és az utca emberét, azaz nagyjából mindent, ami körülvette. Az Oscar-díjas operatőr fotóiból Fényképezte Zsigmond Vilmos címmel a Ludwig Múzeumban látható kiállítás. A tárlaton filmes munkáiból is kapunk ízelítőt.
Az anekdota szerint Zsigmond Vilmos operatőri karrierje egy szerencsés véletlenek köszönhető: tizenhét éves korában egy vesefertőzés hosszú hónapokra az ágynak döntötte, a lábadozás alatt pedig megkapta ajándékba Dulovits Jenő Művészi fényképezés című tanulmánykötetét, amely olyannyira lenyűgözte, hogy autodidakta módon elsajátította a fotózást édesapja gépével.
Felgyógyulva először a vidéki tájat örökítette meg: ezekkel az ötvenes évekbeli munkáival nyit a Ludwig Múzeum tárlata is. A korai felvételeket egytől egyig precíz beállítások jellemzik, sikerül megragadnia a lassú falusi életen keresztül az örökkévalóságot, a fény-árnyék játékai – ez később pályájának legjellegzetesebb vonásává válik – mágnesként vonzzák a tekintetet. Az említett sorozatának köszönhető, hogy jelentkezhetett a Színművészetire, ahol hamar olyan kisfilmekben bizonyíthatta tudását, mint az Elszállnak a felhők, A föld vagy a Zsuffa Józseffel forgatott Hajnal előtt – utóbbi volt egyébként az első, diákok által készített alkotás, amelyet mozikban is vetítettek, kísérőfilmként.
Mint Zsigmond Vilmos egy napokban tartott tárlatvezetésen elmondta, felesége naplót vezet, ő azonban nem szokott jegyzeteket készíteni, így ha utána akar járni, hogy egy adott év adott szakaszában éppen mivel foglalkozott és merre járt, akkor a számítógépébe lementett fotói jelentik a támpontot.
Az operatőr pedig egészen fiatal korától mindent fotódokumentált, megörökítette az Európából Amerikába tartó viszontagságos hajóútját, meg azt a magyar utasokkal foglalkozó színes bőrű tisztet, aki – ahogyan visszaemlékezett – mindössze annyit tanult meg a nyelvünkből, hogy „menni kell hányni”. New Yorkba megérkezve nehezen talált munkát, mindezt szegényes angoltudása is nehezítette, ellenben délutánonként hosszú sétákra indult.
És természetesen fotózott megállás nélkül, emléket állítva a mára eltűnt városképnek, a régen bezárt moziknak. De a fókuszban elsősorban az utca emberei álltak, akiket igyekezett a maguk természetességében lekapni. Az ezt a korszakot bemutató szekció egyik minisorozata remekül érzékelteti, hogy Zsigmond Vilmos hogyan képes szavak nélkül, csupán néhány kockával elmesélni egy történetet – négy kép az utcán eleső részegről, a köré gyűlő járókelőkről meg a rendőrökről.
New Yorkból Kaliforniába ment, hogy operatőr legyen: a nyugati parti felvételeiből érződik a legátütőbben pályájának fény-árnyék játékra épülő jellegzetessége, különösen a legendás 66-os utat megörökítő alkotásain – egyszerre áraszt szépséget és hidegen borongós hangulatot a fekete felhőkön átsütő nap.
Atmoszférájában teljesen más, de emberábrázolása és érdekes szögei miatt szintén izgalmas az élete első baseballmeccsét ábrázoló sorozat is.
Bár az operatőr hangsúlyozta a tárlatvezetésen, hogy sokkal művészibbnek tartja a fekete-fehér képeket, néhány téma esetében a színes felvételek jóval kifejezőbbek: külön visszatérő motívum a naplemente megörökítése, amely mindig egy kicsit másként fest attól függően, hogy Dél- vagy Észak-Amerikában, esetleg éppen Afrikában kapta-e le a pillanatot.
Természetesen egy róla szóló tárlaton elkerülhetetlen az is, hogy filmes karrierje is megjelenjék, operatőri munkásságáról mások mellett egy olyan válogatás emlékezik meg, amely együtt mutatja be a helyszínkeresés során készült fotókat a filmbeli jelenetekkel, ezáltal nyomon követhetővé téve a valóságérzékelés manipulálását.
A természet ereje
Bár témájában és műfajában teljesen eltérő alkotásokról van szó, Zsigmond Vilmos két korai filmje, a Gyilkos túra és A szarvasvadász a természetábrázolásban mégis erős rokonságot mutat: az operatőr mindig szerette azokat a monumentális, a széles vásznat kihasználó műveket, amelyekben a szereplők eltörpülnek a tájhoz képest. A fény-árnyék játék szintén tetten érhető motívum, a Harmadik típusú találkozások – amiért végül megkapta a tárlaton is látható Oscar-díját – legmaradandóbb pillanatai is ennek köszönhetők, de említhetnénk Brian De Palma közepes modern film noirját, a Fekete Dáliát is, amely az első osztályú színészek dacára is leginkább Zsigmond Vilmos szemgyönyörködtető felvételei miatt emlékezetes.
