Geometrikus festményekre inspirálta hajdan tervezőszerkesztői munkája, a mozgókép szeretete pedig narratív, gyakran sokalakos figurális képeinek rejtett történeteiben mutatkozik meg.
A Dombóváron tavaly felavatott, Az emmausi vacsora című oltárképe lebontott néhány falat a vallásos hite elől, nem csak a festői látását erősítette, emellett számos misztikus egybeesés kísérte ezt a munkáját. A március 15-én Munkácsy-díjjal kitüntetett Lajta Gáborral beszélgettünk, aki azt is elmondta: a 19. század közepén megjelent művészi önkifejezés éppenséggel eredményezhet parttalan tétovaságot is. 
Lajta Gábor: Az individuálisabbá vált művészetben az önkifejezés lehet parttalan tétovaság is (Fotó: Horváth Péter Gyula)
– A pályája elején még számos nonfiguratív képet készített, majd ez a stílus egyre inkább eltűnt a munkásságából. Mi ennek az oka?
– A kilencvenes évek elején ért véget ez a korszak, egyébként sem festettem sok nonfiguratív képet, s a geometrikus absztraktnak látszó festményeim valójában nem azok, hanem egy-egy ajtónyílást, szobabelsőt ábrázolnak stilizálva. Főként a nagyon expresszív képeim között akadnak az absztrakcióhoz közelítő művek. De mindig inkább a figurativitás izgatott.
– A nyolcvanas években a Filmvilágnál dolgozott. Érdekes, hogy éppen utána kezdett el realisztikusabb, figurális műveket festeni, azt gondolhatnánk, ennek hatására váltott…
– A filmművészet valóban érdekelt, abban az időszakban amatőr filmeket is készítettem, de a munkám másként befolyásolt. Mivel tervezőszerkesztő voltam, tükörlapokra rajzoltam a képmezőket és a szöveghasábokat, a sok szerkesztés tudat alatt is hatással lehetett a geometrikus festményeimre. A filmes inspiráció sokkal rejtettebb módon jelentkezhetett későbbi figurális csoportábrázolásaimon. Akár egy-egy ecsetvonásban vagy a kompozícióban, az arányokban, ha nem is direkt módon.
– Egy interjúban azt mondta, hogy a dombóvári oltárképének megalkotása során közelebb került a valláshoz. Hogyan zajlott ez a folyamat önben?
– Vallás és hit: nem egészen ugyanaz. Ha nem eltökélten materialista valaki, akkor ösztönösen vagy tudatosan egész életében keresi a hitet, úton van felé. De ez így nem is pontos, mert ami megvan, azt nem kell keresni, legfeljebb eltávolítani azokat az akadályokat, amelyek az embert elválasztják lényének centrumától. Kétségtelen, hogy Az emmausi vacsora festése volt eleddig a legerősebb ilyen közelítő élményem. Az oltárkép tervezése és megfestése idején több, szinte misztikus egybeesés történt, másrészt olyan belső folyamatokat éltem át, amelyeket nehéz lenne szavakba foglalni. Hiszen a festés folyamatában az ember belül lát egy homályos képet, amely lassan elkezd kibomlani. Ennél a munkámnál a belső kép nagyon fontos volt, hiszen már az is isteni csoda, ha az ember látni tud. S ez a bibliai történet arról szól, hogy meg tudjuk-e látni a feltámadott Megváltót: „Ekkor megnyílt a szemük, és felismerték.” Vagy nem hiszünk benne, és ezért nem látjuk.
– És mik voltak a misztikus egybeesések?
– A kép modelljeit először reménytelenül kerestem, majd szinte egy csapásra felbukkantak. A Jézus megformálásához választott olasz művészettörténész modellülése után „esett le”, hogy a neve éppen Emanuele (Immánuel), ahogy Máté hívja a prófécia Jézusát. És kiderült, hogy éppen harminchárom éves. Később, miután Krisztus kezén a sebhelyet megfestettem, meglátogatott, s láttam, hogy az ő kézhátán ugyanott egy vöröses folt van: akkortájt égette meg magát otthon, amikor ezen a részleten dolgoztam a műtermemben. Szintén különös, hogy épp akkor, amikor a báránysült vászonra vitelénél tartottam, a szomszéd vendéglőben megjelent napi ajánlatként. Se előtte, se utána nem láttam náluk. Rozmaringos körettel kínálták, egyszóval igazi húsvéti ebédről volt szó, pedig egy novemberi napon történt.
– Mennyire jelentett más feladatot az oltárkép megfestése azzal, hogy megrendelésre, kötött feltételek mellett dolgozott, és nem saját maga számára alkotott?
– Egy meglévő oltárba, adott helyre és adott méretben kellett megfesteni a képet, igaz, a műtermemben, olajjal vászonra. A festők a tizenkilencedik századig szinte mindig megrendelésre dolgoztak, számukra ez természetes volt, majd amikor a művészet individuálisabbá vált a század második felében, akkor tevődött át a hangsúly az úgynevezett művészi önkifejezésre – ami azonban amennyire önkifejezés, annyira lehet parttalan tétovaság is. Nem véletlen, hogy a festők legnagyobb problémája azóta az, hogy mit fessenek. Amikor a nagy vallásos témák háttérbe szorultak, akkor a festők elkezdtek aktot, tájat, csendéletet és egyéb figurális kompozíciókat vászonra vinni, vagyis a nagy szakrális témák szétestek elemeikre. Ezáltal az az egység is megbomlott, amit a „nagy témák” képviseltek, ennek pedig az egyik következménye, hogy megjelent a naturalizmus, vagyis a tárgyhoz való ragaszkodás, ami ellenreakcióként életre hívta az absztraktot és az izmusokat. Jelenleg a modernizmus és az avantgárd után ugyan már valamivel előítélet-mentesebben tekinthetünk a régi időkre, de visszatérni oda nem lehet, csak felidézni valamit belőlük. Ha így fogjuk fel, akkor a múlt nem béklyót, hanem újabb szabadságot jelent. A konkrét kérdésére felelve pedig azt mondhatom: a megbízás kettős élmény volt számomra, egyrészt annak a régi értelemben vett festőmesterségnek az átélését jelentette, amikor az ember adott térbe, adott céllal készít egy szakrális művet, másrészt viszont azt is éreznem kellett, hogy nincs már ugyanaz a talaj a lábam alatt, amelyen a régi mesterek még természetesen közlekedtek.
– Március 15-én Munkácsy-díjjal tüntették ki. Sok művész egy ilyen díj után azt mondja, hogy nyomást jelent számukra, hiszen meg is kell felelni az elismerésnek. Önnek is vannak hasonló félelmei?
– Komoly elismerésnek kell tekintenem, hiszen lényegében az egyetlen magas, célzottan képzőművészeti szakmai díj. Ugyanakkor mivel egy ilyen kitüntetést az ember a külvilágtól kapja, nem könnyű összeegyeztetni azzal, ami bennünk zajlik, nehéz az átjárás a kettő között. Örülök neki természetesen, de ezután is ugyanaz mozgat belül, mint talán minden festőt, vagyis, hogy minden képpel előbbre lépjek. Mikor megkaptam a díjat, én is gondoltam arra, hogy most aztán még inkább meg kell majd mutatni, mit tudok. Talán összegző művekre koncentrálni. Azonban szeretek kísérletezni, témában, formában, technikában egyaránt, ezért szeretném fenntartani magamnak a tévedés jogát, horribile dictu: az elrontott képek lehetőségével is számolnom kell.
