Eleve elrendelt életek nyomában: van, aki sohasem szabadul a bűntől

A film készítője, Monory-Mész András úgy látja, hogy a börtönbe kerülés megfellebbezhetetlenül perifériára küldi a fogvatartottakat, de a tudatalatti is munkál bennük: önmaguknak sem tudnak megbocsátani a bűn elkövetői. Erre figyelt fel a Monory-Mész filmjének szereplői kapcsán Gerő Marcell filmrendező is, akit nem hagyott nyugodni, miként alakult a börtönévek után a film megszólalóinak élete, ezért megkereste és megszólaltatta őket a Káin gyermekei című munkájában.

– Miért kezdte foglalkoztatni a fiatalok sorsa, akik emberölésért kerültek börtönbe?
Monory-Mész András (Fotó: Kövesdi Andrea)
– Egy másik dokumentumfilmet forgattunk éppen, tizenhét évesekről. Tizenhét riportot terveztünk készíteni a Balázs Béla Stúdióban arról, hogy milyen jövőképük van a fiataloknak, hogyan látják a maguk és az ország jövőjét. Egy nagyobb kutatás részeként kezdtünk filmezni erről. Engem személy szerint az is érdekelt, hogy egy börtönviselt fiatal hogyan vélekedik ezekről a kérdésekről. A börtönben nyilvánvalóvá vált, hogy ennek a felvetésnek ebben a formában nem sok értelme lenne: olyan belső, egyszersmind a nyers erőszak törvényeivel működő világ az övék, hogy az a fajta létforma, ami ott kialakult, távol áll attól, hogy az országról vagy a világról töprengjenek. Később, a beszélgetéseink során néhányuknál mégis eljutottunk a felvetésig, hogy létezik-e egyáltalán jövőre vonatkozó gondolkodás. Az egyik fiú szinte dosztojevszkiji mélységekig jutva beszélt a világról és a bűnről: szerinte az emberiséget csak az vezetheti jó útra, ha bűnhődik. Tulajdonképpen apokaliptikus bűnhődést vizionált, illetve maga is fantá­ziált arról, hogy esetleg megmérgezi a város vízhálózatát, így szerinte az emberek rádöbbennek arra, hogy milyen eszeveszett és értelmetlen életet élnek. De ez csak az egyik eleme a filmnek, azt is látni kell, hogy a börtönvilágban kizárólag az erőszak irányítja a viszonyokat, amit nagyon nehéz elfogadnia annak, aki nem ilyenfajta dzsungeltörvények szerint él.

– Végérvényesen meghatározza az életüket az ott töltött idő?

– A börtönök rendkívül könyörtelen világa, a kiszolgáltatottság ellene dolgozik annak, hogy ezek a fiatalok vissza tudjanak illeszkedni a társadalomba. A fogvatartottaknak átalakulnak a reflexeik és a reakcióik. Valószínűleg nagyon nehéz olyan börtönöket létrehozni, amelyek nem a társadalom ellen dolgoznak, holott eredendően javító céllal építették őket. Az embernek az a benyomása, hogy inkább egyfajta bűnöző-továbbképző intézetek ezek a helyek.

– Akkor nem lepte meg, amit a Káin gyermekeiben látott.

– Mindhárom esetben az történt, hogy egy tizenéves srác egy eszelős pillanatban kioltott egy életet, s ez a pillanatnyi rövidzárlat nemcsak azt a tíz évet határozta meg, hanem az egész életére kihatott. Kérdéses, hogy ennek feldolgozása lehetséges-e egyáltalán. Túl tud-e lépni rajta az ember vagy nem? Van-e belső feloldozás, van-e kegyelem? A leglényegesebb az, hogy mit tud kezdeni magával, amikor kikerül onnan. Megfellebbezhetetlenül a perifériára kerültek a Bebukottak szereplői, és ott is maradtak. Tehát egyfajta „fél létbe” jutottak, és úgy tűnik, maguknak sem tudnak megbocsátani. Az a bizonyos kritikus pillanat, amikor elkövetik a gyilkosságot, megfoghatatlan rés az időben. Hatalmas feszültség halmozódik fel addig bennük, s egyszer csak elborul az agyuk, a gyilkosság pedig visszafordíthatatlan folyamatot indít el az életükben. Ez a legérdekesebb szerintem Marcell filmjében, amely semmiképpen nem a Bebukottak folytatása, egy másik film, más a nézőpontja.

– Könnyen megnyíltak önnek a fiúk?

– Nagyon rossz a memóriám, de amennyire emlékszem, semmi probléma nem volt. A kérdések milyensége, vagy az a hozzáállás, ahogyan közelítettünk az egész ügyhöz, teljesen eltért az akkori „kék fényes” szemlélettől. Vagyis a súlyos megbélyegzéstől és az ítélkező hozzáállástól. Mi próbáltunk elfogulatlanul és kíváncsisággal közeledni hozzájuk, s ez előhívta a közlésvágyat a fiúkból.

– Átugrottuk a rendszerváltással járó társadalmi átalakulást, ráadásul egy fiatalabb generáció közelít meg egy idősebbet a Káin gyermekeiben.

– A Bebukottak másfajta társadalmi rendszerben készült: az érett szocializmus időszakában, ezért nem lehet rávetíteni a jelen állapotokra. Az, hogy a film képes volt túlélni ezt a három évtizedet, és még mindig vetítik, azt jelenti, hogy a börtönlétben nem sok minden változhatott. Az biztos, hogy abban a világban elképzelhetetlennek tűnt, hogy ne legális, rendszerkonform stáb forgasson egy börtönben. Mi pedig a Balázs Béla-féle tradícióknak próbáltunk megfelelni, eszerint dolgoztunk.

– Titokban terjedt a film. Hogyan?

– Furcsa sorsa volt valóban: a videotechnika használata jobbára ismeretlen volt, így akkoriban a filmeket leginkább celluloidra forgatták. Miután ezek elkészültek, lajstromozták őket, az illetékesek megnézték, és eldöntötték, hogy milyen forgalmazási besorolásba helyezik. Ha aggodalmaik támadtak, akkor a negatívot elzárták a páncélszekrénybe. A mi filmünk is kapott egy ilyen engedélyszámot, de ezzel egy időben meghívták a torinói fesztiválra, és ott a legjobb külföldi film díját hozta el. A sikerről másnap az újságok írtak itthon. A hír hallatán a hivatal felébredt, és rögtön meg akarta nézni a filmet, elsősorban éppen a börtönigazgatóság. Vetítést tartottak, ahol nem tudták hová tenni, hogy egy ilyen fajta dokumentumfilm a börtönökről egyáltalán elkészülhetett. Nem tudták elképzelni, hogy ne lehetne cenzúrázni, kontrollálni az országban készülő mozgóképanyagokat. Később az illegális terjesztés erre rácáfolt, de ebben nekünk nem volt részünk: valahogyan lemásolták a videót – ma sem tudom, miként –, és leginkább az egyetemisták körében, szamizdat kazetták formájában terjedt. A rendszerváltás előtt nem mutatták be, majd 1989 után egyszer késő este lement a televízióban.

– Gondolt arra, hogy a „folytatást” ön készítse el?

– Nekem nem annyira fekszik a „még egy bőrt húzzunk le róla” hozzáállás. Kicsit olyan hollywoodi attitűd ez. Mint amikor a zenekar minden ikszedik évben tart egy búcsúkoncertet. Szóval nem gondoltam rá.

– Folytatása a Bebukottak című filmnek a Káin gyermekei?
Gerő Marcell (Fotó: Csudai Sándor)
– A filmnek nem, de a szereplők történetének nyilvánvalóan folytatása. A Bebukottak más időben és közegben játszódik: a mi filmünk a rendszerváltás utáni Magyarország szabadságában forgott, Monory-Mész András munkája pedig a diktatúra idejének börtönéről és azon keresztül a szabadságról szól. Ha úgy tetszik, fordított a helyzet: a Káin gyermekei a szabadságon keresztül a belső fogságot láttatja. Van olyan vélemény, amely szerint a mi mozink inkább előzménye Andrásénak, hiszen oly sok részlet derül ki a szereplőkről, ami a gyilkosságot megelőző eseményekről ad képet.

– Hogyan született meg az ötlet, hogy utánajárjanak, mi lett a Bebukottak szereplőivel?

– Egy másik filmtervhez gyűjtöttünk anyagot László Sárival, a film producerével, amikor találkoztunk ezzel a dokumentumfilmmel. Úgy gondolom, hogy András filmje remekmű, s a megnézése után izgalomban tartott minket, hogy mi történhetett az abban szereplő fiúkkal. Végül rájöttünk, hogy tulajdonképp semmi akadálya, hogy megpróbáljuk felkeresni őket.

– Könnyen rávette a szereplőket az új filmre?

– Az egyik véglet a Borsodban élő Pali volt, aki habozás nélkül belement a forgatásba, a másik pedig Zsolt – vele a pszichiátrián forgattunk –, ő minden egyes találkozáskor elmondta, hogy semmiképpen nem szeretne szerepelni. Aztán egyszer csak arról kezdtünk beszélgetni vele, hogy milyen körülmények között volna hajlandó mégis nyilatkozni. Saját bevallása szerint nagyon sok hátránya származott annak idején a Bebukottakból. Tiltott film volt a nyolcvanas években, ezzel együtt valami furcsa izgalom volt körülötte, és valahogyan a társadalom minden rétegéhez eljutott. Zsolt nagyon sérülékeny, és érzékeny arcát is mutatja a Bebukottakban, és ez a börtön falai között nem biztos, hogy előny. Elmondta azt is, hogy nagyon sokat kellett verekednie azért, hogy bebizonyítsa, nem annyira gyenge, mint ahogy azt a kamera mutatta.

– Bízott abban, hogy találkozik kiegyensúlyozott emberrel az volt börtönlakók között?

– Nagyon naiv vagyok: hittem abban, hogy pozitív végkicsengésű lesz legalább az egyikük sorsa. Nem értek egyet azzal, hogy a börtön meghatározta a sorsukat, de annyira sokféle feltételnek kell ahhoz teljesülnie, hogy valaki a szabadulása után új életet kezdhessen, hogy szinte kizárt, hogy minden egybeessen. Például annak, hogy a szabaduló elhatározása erős maradjon, és legyen egy őt feltétel nélkül befogadó közege.

– Mégiscsak el van döntve a sorsuk, csak már korábban, a börtön előtti időben eldőlt.

– Ami számomra a legmegdöbbentőbb felismerés volt a forgatás során, hogy sokkal kevésbé a börtön volt meghatározó, inkább a családi közeg, ahonnan ők börtönbe kerültek. Tulajdonképp maguktól kanyarodtak vissza az első börtönbüntetésük előtti időszakhoz a beszélgetés során mind a hárman.

– Meglepte a felismerés, hogy bizalmába fogadták a börtönviselt emberek?

– Olyan kérdéseket tettem fel nekik őszintén, amilyeneket harminc éve senki nem kérdezett tőlük. Leginkább magamon döbbentem meg: a saját előítéleteimnek addig nem ismert mennyiségén. Elfogadó, szociálisan érzékeny embernek tartom magamat, és azt gondoltam, mentes vagyok a prekoncepcióktól. Ennek a kijelentésnek az abszurditása és a felismerés, hogy milyen elő­ítéletekkel vagyok tele, a legmeglepőbb tapasztalat volt számomra.

– Káin a determinált létükre utal?

– Igen, hiszen, mint említettem, a gyökereiken nem változtathatnak ezek az emberek sem. Nyilván nem találunk magyarázatot a Bibliában arra, hogy Káin áldozatát miért nem fogadja el az Úr. Káin földművelő, ő a szegényebb – és valami miatt a szegényt bünteti az élet. Amikor a harag által elragadva a legrosszabb döntést meghozza, ő lesz megbélyegezve. Tökéletesen megfelel a bibliai történetnek szereplőim sorsának alakulása. A Biblia szerint Káin földönfutóvá lesz, és élete végéig vándorlásra van kárhoztatva, nem bánthatja senki, de számára ez is büntetés. Az egyik szereplőt, Gabeszt a forgatás időszakában egy autó elütötte, s kész csoda, hogy nem halt bele. Fél éven át mankóval járt, de aztán meggyógyult.

– Monory-Mész András úgy fogalmazott, hogy a gyilkosság pillanata esetükben valami megmagyarázhatatlan rés az időben.

– A Káin gyermekei nem általában véve szól gyilkosokról, hanem olyan fiatalokról, akik egy lehetetlen élethelyzetben a lehető legrosszabb döntést hozták. Nem gonosz emberek, nem pszichopaták, nem megátalkodottak. Sokszor éreztem, hogy valami belül nem engedi meg nekik, hogy változtassanak az életükön, bűnhődés számukra, hogy önmaguknak nem tudnak megbocsátani. Mindhármuknál tapasztaltam ezt a tudat alatti vezeklést.

– Lehetne ma úgy forgatni, mint ahogyan a nyolcvanas években a Bebukottak készült?

– Úgy gondolom, hogy nem. Azért sem, mert nagyon mások azok is, akik bent vannak. Megváltozott az átlagember viszonya a kamerához: a nyolcvanas évek közepén nem volt megszokott, hogy valaki szerepeljen a televízióban, és sokkal naivabban állt hozzá mindenki. Egészen más a megközelítés, és ha engednék is, akkor is másként beszélnének az emberek.

– Nemzetközi fesztiválokra utazik a filmmel, elismeréseket kap, sikeres. Ön számára mi jelenti a siker ezzel a filmmel kapcsolatban?

– Rettenetesen fontos a fesztiválok meghívása vagy elismerése. Amire leginkább büszke vagyok, az az, amikor egy néző a film utáni beszélgetésen azt mondja, nem is gondolta, hogy egy gyilkosnak vannak érzelmei. Ha sikerül érzelmileg megszólítani az embereket a film által, az számomra a legfőbb siker.