Nincs igazán áttörő utánpótlás, mert a régi nagy mesterek is kihaltak már. A szakma másik problémája, hogy átpolitizált és ez pusztító módon megosztja a színészeket és rendezőket – összegezte korunk két legjelentősebb színházi problémáját Andorai Péter, Kossuth- és Jászai Mari-díjas színművész, akit március elején választottak meg a nemzet színészének Bitskey Tibor helyére. A művész szerint ideje lenne a meghökkentés helyett klasszikus színházi értékeket keresni az előadásokban.
„Az önmegismerés szakmájának tartom a színészetet” (Fotó: Horváth Péter Gyula)
– A szakma döntse alapján választották meg önt a nemzet színészének. Hogyan látja ennek az elismerésnek a presztízsét?
– Váratlan, meglepő, egyben nagyon megtisztelő volt, hogy ilyen neves kollégáktól kaphattam elismerést. Általában is különösen fontosnak tartom ezt a címet azért, mert szerintem nincs benne politika – legalábbis szeretném azt hinni, hogy mentes mindenféle izmustól és hovatartozástól, azaz tisztán szakmai megfontolások játszanak benne szerepet.
– Az elismerést olyan színészek kaphatják meg, akik sokat tettek a magyar színjátszásért. Miként tud törekedni egy színész arra, hogy mindig magas színvonalú teljesítményt nyújtson?
– A pálya lényege számomra mindig is az volt, hogy azon felül, hogy kifelé adunk, szórakoztatunk és elgondolkoztatunk, nyújtson egyfajta önterápiát is – azaz befelé is irányuljon a játék. Az önmagam megismerése és kutatása, a határok kitolása, a rejtett tartalékok feltárása, képességek, lehetőségek kitágítása, megismerése – valahol az önmegismerés szakmájának tartom a színészetet.
– És a különböző jellemek és karakterek között hogyan tudta megtalálni és megtartani önmagát?
– Nem tartoztam azok közé, akik a szerepben gondolkodtak, azzal azonosultak, keltek, éltek. Számomra különválasztható volt az „én” és a játszott alak: ha alaposan tanulmányozom a szerepet és a karakter mögötti jellemet, akkor nem tudatosan valahonnan nagyon mélyről, magamból hoztam elő a kellő stílusjegyeket, magatartásformát. Ettől azonban én nem leszek más.
– Pályája során gyakran váltott társulatot. Mennyire volt ez a vándorélet szándékos?
– Szerettem csavarogni, jönni-menni, új kollégákat megismerni. Nyugtalan alkat vagyok, és ha valahol éreztem, hogy merevvé válik a közeg, már ismerjük egymás mozdulatait, gondolatait, akkor tudtam, hogy mindez egy idő után a minőség rovására mehet. A nagy rutin miatt ugyanis nem figyelünk oda a lényegre, a küldetésre. Mindig a kulcsokat kerestem ahhoz, hogy kinyithassam életem tartalék fiókjait – ehhez pedig a legmegfelelőbb módszer az volt, hogy menjek tovább.
– A drámairodalom számos nagy karakterét eljátszotta már. Melyik szerepe jelentette a legnagyobb kihívást?
– A Vígszínházban játszottuk Dosztojevszkijtől az Ördögöket, ami azért nagyon emlékezetes számomra, mert az író önmagában egy megfejthetetlen talány és kérdőjel minden olvasó és színházszerető ember számára. Nagyon intenzív próbákat éltünk meg, valójában mégis éppen csak a felszínt kapartuk. Nehéz szerep volt Füst Milán IV. Henrikje is, hiszen egy darabban kellett eljátszanom a teljesen fiatal és az idős uralkodót.
– Színházi szerepei mellett számos filmben is láthatta önt a közönség.
– A filmtől olyan művészi szabadságot kaptam, ami megengedte, hogy valóban sok dologban kipróbáljam magam. Szabó István, Enyedi Ildikó, Dömölky János, Szász János rendezők keze alatt dolgozhattam, és nagyon szerencsésnek tartom magam emiatt.
– A Mafilm színésze volt 1980–83 között. Miért váltott ilyen élesen a színház után?
– Akkor jöttem vissza Amerikából, nem volt munkám és Föld Ottó felhívott telefonon, hogy az éppen megalakult filmgyárba szabadúszó színészek között szívesen látna. Tekintettel arra, hogy én általában nem szerettem a kötöttségeket, bele szerettem szólni, hogy kivel és milyen műben dolgozom együtt, nekem ez jó lehetőség volt.
– Jelenleg mivel foglalkozik?
– Élem a nyugdíjas életemet, csönd van körülöttem, nem vállalok munkát, igyekszem rendbe hozni az egészségi állapotomat. Ugyanakkor szeretnék ismét munkába állni, és várnak is.
– Miben látja napjaink színművészetének főbb problémáját? Ön szerint milyen a színház helyzete?
– Vákuumba került a szakma, mert utánpótlás ugyan lenne, de a nagy mesterek kihaltak. A tudásuk ezért csak fennmaradt színházi vagy filmes anyagokon keresztül szerezhető meg, ami alapján ugyanakkor egy egyetemen nem lehet tanítani. Nagyon várom, hogy lássak egy szikrázó tehetséget, akinek a nevét az ember elsőre megjegyzi és várja a következő filmjét vagy színházi alakítását. Az egész szakma várakozó állásponton van, de áttörés nem tudom, hogy mikorra várható. Veszélyesnek érzem azt is, hogy a színházi szakma átpolitizált és ez egyúttal megosztja a színész- és rendezőtársadalmat. Olyan ez, mint a rák: elburjánzik, megnő a bizalmatlanság, és ha nem állítjuk le ezt a folyamatot, akkor nagyon rossz vége lesz.
– A politika megjelenik a támogatottság kérdésében is. Mi a véleménye a független színházak kísérletező munkájáról?
– A kísérletezés számomra mindig egy kiútnak tűnik, mivel nincs igazán olyan színészanyag, akiből ki lehetne kovácsolni egy Rómeót, egy Lear királyt vagy bármit, amiben megméretne. Régen megszűnt az a világ, amikor a plakátokon a színész neve volt a legnagyobb betűvel szedve, a közönség miatta ment be a színházba, és a rendező neve szerényen, legalul jelent meg. Ne értsenek félre: fontos a rendező, az alaphangulatot és koncepciót ő adja meg, de a „balhét” a színész viszi el, ő az, aki közvetít a közönség felé. A mai színházakban is megfigyelhető útkeresés mindig valaminek a hiányát tükrözi. Voltak persze hullámok – hozott egy paradigmaváltást például, amikor betört hozzánk a lengyel–cseh színház. A kísérletezésekből azonban olyan revelatív előadások jellemzően nem születnek, amelyek százötven–kétszáz előadást megérnének. Pedig ilyenből lenne többre szükség: hogy ne az extremitásokra, politikai áthallásokra alapozzon egy produkció, hanem intenzív és nagyon erős kisugárzású színészegyéniségekre, akik visszaadják a klasszikus színház hangulatát.
