Bizonyára sokan emlékeznek rá: 1992. január 3-án, ha nem is csoda, de a magyar orvostudomány emlékezetes fejezete íródott a Semmelweis Orvostudományi Egyetem Ér- és Szívsebészeti Klinikáján. Szabó Zoltán professzor és csapata végrehajtotta az első hazai szívátültetést. A szervet akkor 28 éves Schwartz Sándor kapta meg, akinek a testében azóta is hűségesen dobog az „új élete”. Az első magyar szívátültetettel beszélgettünk.
Egy férfi, két születésnappal (Fotó: Kövesdi Andrea)
– Úgy áll itt a tábla előtt, mintha biológia órán magyarázna valamelyik lurkónak. Ott a szív, amott a billentyű, emitt meg a kamra, ön meg csak mondja, mi is történt huszonhárom évvel ezelőtt azon a pénteki napon, január 3-án, a délutánból az estébe nyúló órákban, amikor másodjára született meg. Milyen volt, hogyan emlékszik vissza arra, amit sosem lehet elfelejteni?
– Azért mondom és rajzolom a táblánál, mert így jobban meg tudom értetni, mi is történt velem akkor, s azért is, mert ha már itt találkoztunk a munkahelyemen, a kispesti iskolában, ahol portás vagyok, akkor miért ne demonstrálnám, hogy mit is csinált a drága jó Szabó Zoltán professzor, a Papi, akinek a második életemet köszönhetem.
– Kérem, avassa be lapunk olvasóit is, persze, csak röviden, meg úgy, hogy mindnyájan megértsük.
– Ha így, akkor a lényeg az, hogy a 128 perces beavatkozás során kivették belőlem a 3700 grammos, tehát közel négykilós, szinte már működésképtelen szívet, s beültették a helyére annak a kómában, az agyhalál állapotában lévő, 24 éves fiatalembernek a szívét, s az azóta is dolgozik bennem. Hűségesen, lassan már negyed évszázada.
– Akkor ön nem is ötvenegy éves?
– Nem bizony, mert ehhez illik hozzáadni a kapott szív huszonnégyét is, ez pedig így már hetvenöt, akárhogyan számolom.
– Nem tegnap volt, hogy legutóbb találkoztunk, mégsem látszik önön, hogy eltelt azóta sok-sok év. Jószerivel csak annyit változott, hogy ma már nem teljesen sötét a haja, hanem fehérrel „keveri” a színét. Magyarán, jól tartja magát.
– Lehet, hogy ez a látszat, de valójában sok bajom van, s most csak a testi nyavalyákat mondom. Van egy „kis” veseelégtelenségem, együtt élek a csontritkulásommal, s van néhány polip is a gyomromban meg a nyelőcsövemben. Ha mindezeket leszámítjuk, s azt is, hogy már ötven fölött járok, akkor köszönöm, jól vagyok.
– Összefüggésben lehetnek ezek a szívátültetésével?
– Úgy gondolom, nem, s ezt mondja a professzor, a Papi is. A műtétem külön történet, ez a néhány betegség pedig megint más.
– Már másodjára nevezi Papinak a köztiszteletben álló professzort. Ennyire jó viszony alakult ki önök között?
– Volt idő erre bőven. Már jóval a műtét előtt is tudtam, hogy az ő irányításával végzik majd az operációt. Sokat beszélgettünk már akkor is meg az átültetés után is. Meg igazából nem megmagyarázható kapcsolat a miénk. A megértéséhez át kell élni azt, amit mi átéltünk. Ő a hatalmas tudásával, kezében a szikével, a szeme előtt a milliónyi műszerrel, én meg, hogy úgy mondjam, kiszolgáltatva, s várva azt, hogy megmentsék az életemet. Mert tudtam, mert tudtam, hogy nagyon kevés időm lett volna a focilabdányi szívvel.
– Biztosan kérdezték már sokan, de a mostanság eltelt huszonharmadik év után talán még nem: félt?
– Ma már nem igazán tudom visszaidézni a gondolataimat. Azonban az ma is bennem van, hogy szinte földöntúlinak, valószerűtlennek tűnt az egész. Azonban a Papi korábbi szavai még a műtőasztalon is az eszembe jutottak. Azt mondta, hogy kilencvenhét százaléknyi esélyt ad a műtét sikerére. Én meg azt ismételgettem magamban, miért pontosan abba a kevéske három százalékba esnék bele. Aztán aludtam egy jót… Ő meg csinált belőlem egy másik Schwartz Sándort. Aki ugyanaz, de mégis más.
– Akkoriban még nem volt olyan „magyar” szó, hogy celeb, de ön végigélhette ezt a szerepet. Milyen volt?
– Egyik helyről a másikra, egyik kérdéstől a másikig. A végén szinte betéve tudtam a válaszokat, mert mind egy kaptafára ment… Tisztelet a néhány kivételnek. Aztán ahogy feldobtak, úgy le is ejtettek. Ma már látom, egyikre sem volt szükség, megmaradtunk volna inkább az arany középútnál.
– Most milyenen van? Melyik úton?
– Azon a bizonyos középen, de mondhatnám azt is, hogy a szürkén. Így telnek a napjaim, az örömöt a családom jelenti. A feleségemmel, Judittal négy gyermeket neveltünk fel. Egy közülük, Zsolt már harmincnégy éves, a sorban a második Norbi huszonnyolc, az idősebbik lányunk, Alexandra huszonegy, s a legfiatalabb, Sándor Zoltán. Ő tizenöt. Elvagyunk, különösen akkor lenne szép a családunk, ha pénzünk is lenne rá, hogy napi gondok nélkül tudjunk örülni egymásnak.
– Azt mondta az előbb, hogy Sándor Zoltán… Csak nem?
– De igen. Másként nem tudtam, így kettőnk keresztnevével, a Papiéval meg az enyémmel akartam emléket állítani a szeretett professzor úrnak.
– Nemcsak a kórházi ágya mellett találkoztunk mi egymással, hanem jobb helyen is. A ma már nem létező Fradi-pályán, amikor, ha jól emlékszem, kezdőrúgást végzett el, vagy díszvendég volt… Mivel már akkor is mondta, hogy a Fradi az örök szerelem, meg sem kérdem, hogy ott ül-e a törzsszurkolók között?
– Téved, mert az akkori vezetés is csak „celebként” használt. Utána, rövidke idő után elfelejtettek, én meg nem nyomultam, minek… A meccsekre meg azért nem járok – megmondom kerek perec –, mert nem tudom kiváltani a szurkolói kártyát, a jegy pedig, még ha a legolcsóbbat is vásárolnám meg, drága nekem.
– Akkor meg sem kérdem, mit szól a „gyerekekhez”.
– Szurkolni azért szurkolok, mert nem olyan ez, amit abba lehet hagyni. Arra emlékszem, hogy amikor kizártak minket az első osztályból, napokig rosszul éreztem magam. Fájt a szívem, pedig az „elődje” még azt is kibírta, hogy akkora legyen, mint egy futball-labda.
Az első szívátültetés
Emlékszik-e arra, hogy az első szívátültetést 1967. december 3-án, Dél-Afrikában, Fokvárosban végezte el Christian Barnard professzor, aki egy közlekedési balesetben elhunyt, 27 éves nő szívét ültette be az 53 éves Louis Washkansky mellkasába? A paciens tizennyolc nappal élte túl a beavatkozást.
