Sokan voltunk Európában, akik azt hitték, hogy a kubai kommunizmus kísérlete egy szép dolog volt, és bár tévedtünk, úgy vélem, hogy nem kell teljes egészében visszautasítani azt, ami ott történt – fogalmazott lapunknak Laurent Cantet francia filmrendező, aki a Frankofón Filmnapok vendégeként járt Budapesten. A kis költségvetésű, megdöbbentő dramaturgiai erővel ható A havannai éjszaka című filmje április 2-től látható a hazai mozikban. A rendező úgy véli: bár számos negatívum van Kubában, az ottani emberek ma már másként élhetnek, mint például tíz éve.
Laurent Cantet: Össze akartam hasonlítani a valóságot a mítosszal (Fotó: Inaki Pardo)
– Magyarországon viszonylag sok film szól a kommunista diktatúráról. Külföldön mennyire szeretnek ilyen témát feldolgozni a rendezők?
– Jellemzően olyan országokban készülnek ilyen művek, amelyek maguk is szembetalálták magukat a diktatúrával. Engem az motivált, hogy összehasonlítsam a kubaiak valós életét azzal a mítosszal, amely kialakult bennünk az országról. Sokan voltunk Európában, akik azt hitték, „a kubai kísérlet” szép dolog volt – és bár tévedtünk, úgy vélem, hogy nem kell teljes egészében visszautasítani azt, ami ott történt.
– Milyen pozitív hatásait látja a kubai diktatúrának?
– Elég, ha csak a környező országokban szétnézünk, rögtön rájövünk, hogy sokkal rosszabb helyzetben vannak, mint Kuba. Fontos átalakulás zajlott le az oktatás területén, például dolgozó gyerekeket nem lehet látni. Iskolába járnak és játszanak, ami már önmagában különlegesnek számít ebben a régióban. Kultúra területén nem feledkezhetünk el arról, hogy francia, angol és amerikai irodalmat olvasnak az emberek, és rajonganak a moziért. Nyilvánvaló, hogy emellett vannak erős negatívumok. Ez utóbbiakat próbáltam a filmemben bemutatni.
– Mennyire merült bele Kuba történelmébe, és hogyan tudja különválasztani a propagandát
a valóságtól?
– Rengeteg emberrel beszélgettem, így ismertem meg az ország történelmét, ebben pedig szó sem volt propagandáról. Az általam átéltek miatt is pontosabb képet tudok már alkotni a helyzetükről. Meglepett például, hogy hivatalosan megcsinálhattam ezt a filmet, hiszen meglehetősen kemény, kritikus képet alkot a valóságról. Maga a film arról a félelemről szól, amely az egyik szereplőt alkoholistává tette, a másiktól megtagadta a saját gondolataival való szembenézést, a harmadikat pedig száműzte az országból. Úgy érzem, hogy ez a félelem eltűnőben van, sokkal nyitottabbak és kritikusabbak a kubaiak a saját életüket illetően, és kevésbé állnak ellenőrzés alatt, mint akár tíz évvel ezelőtt. A hatalom is eleve azért engedte ezt az alkotást, hogy elgondolkozhassanak a történteken egy olyan időszakban, amikor jelentős változások előtt áll az ország. Nem szabad mindent egyszerre kidobni, fontos lenne felfedezni a jó dolgokat, és azokat megőrizni.
– A film eredeti címe – Visszatérés Ithakába – az Odüsszeiára utal. Milyen párhuzamot lát ebben?
– Az egész kubai mítoszra utalok ezzel, amely mindannyiunkban kialakult az ország körül. A főszereplő története nyilvánvaló hasonlóságot mutat a görög hős megpróbáltatásaival, keserű hazatérésével és az újjáépítés kényszerének tragikus izgalmával.
– Rendezőként mennyire látta kockázatosnak, hogy szinte egyetlen helyszínen, egy tetőteraszon és kevés szereplővel játszódik a film?
– Számomra ez egy olyan színházi formát jelentett, amely az egyetlen eszköznek tűnt arra, hogy a szereplők lehetőséget kapjanak – mégpedig beszélni. Az volt a célom, hogy mindent elkerüljek, ami elterelheti a figyelmet erről. Az a benyomásom, hogy mindennek dacára a néző teljesen átérzi Havannát. Csak a tetőket látjuk, de képet alkotunk a városról is, amely megjelenik a leölt disznóban, a kis, alig észrevehető jelenetrészletekben és a beszűrődő zajokban, zenében. Olyan társadalmi szövetet érezhetünk, amelynek szálai nagyon szorosan állnak egymás mellett.
– Több szempontból is dokumentumfilmes eszközök érezhetők, tudatos volt ez az irány?
– Az volt a reményem, hogy a néző a társaság részének érzi majd magát, mintha nem előre megkomponált, hanem szinte csak elcsípett jeleneteteket látna. Úgy gondolom, hogy A havannai éjszaka színészei rendkívül nagyvonalúak és őszinték, sokkal inkább, mint akár jó néhány dokumentumfilmben. Ennek oka pedig az, hogy bár saját életükről és az elveszett generáció kilátástalanságáról beszélnek, a szerepük egyben meg is védi őket.
