Hogy repült-e vagy sem Bornemissza Elemérné Szilvássy Karola, a múlt századforduló erdélyi nagyasszonya, Kolozsvár emblematikus személyisége a Vérmező felett Louis Blériot-val, a repülés egyik úttörőjével? Nem tudjuk biztosan, mindenesetre az emlékének szentelt nagyszabású tárlat ezzel a legendával és a pilóta képeivel fogadja a látogatókat a terület szomszédságában, a Krisztina körúton lévő Országos Színháztörténeti Intézet.
Számtalan titulust magáénak tudhatott: ő volt az Erdélyi Helikon védasszonya, a marosvásárhelyi Kemény Zsigmond Irodalmi Társaság tagja, az Óvári Szalon meghatározó egyénisége Kolozsváron, amatőr színész lévén pedig az Erdélyi Színpártoló Társaság alelnöknője, az Erzsébet Rend kitüntetettje. Többek között egy jellegzetes portré és néhány színpadi fellépése villan még fel az elegáns asszonyról, a századforduló erdélyi kulturális életének egyik „főszereplőjéről”, akinek társadalmi és kulturális helyzete a korszakban megkérdőjelezhetetlen volt, mi több, manapság civilszervezetek épülnek azokra a funkciókra, amelyeket egymaga véghezvitt.
Egy csoportképen feltűnik Janovics Jenő, aki a magyar némafilmgyártás atyja volt, emellett pedig a Kolozsvári Színházat igazgatta. Ismert, hogy Karola is rendezett, egészen kislánykorától élőképeket készített. Ő rendezte az első némafilmek egyikét, az Apacsnő szerelmét 1913-ban, amely mint filmtörténeti érdekesség is óriási dolog. Azt is tudhatjuk, hogy nem színészek, hanem arisztokrata barátok és ismerősök játszottak ebben a filmben, csakúgy, mint Bánffy Miklós 1895-ös, A kapitány fogadalma című drámájában. A tárlat ezen szekciója tehát a színházhoz és a mozihoz való viszonyát jeleníti meg. Ám pusztán ez nem lett volna elég, hogy kiállítást szenteljenek neki: Szebeni Zsuzsanna színháztörténész, Bánffy Miklós-kutató arról beszélt lapunknak, hogy létrejöttét az az igény is vezérelte, hogy a modern, emblematikus nőtípust megjelenítsék. Mert olyan sokat beszélünk hősökről, de női hősökről igen keveset. Emellett az Erdélyi Helikon egyéniségei közül Makkai Sándornak és Kós Károlynak is emlékkiállítást szenteltek már, hamarosan Kemény János is sorra kerülhet, Szilvássy Karolának pedig szintén nagy szerepe volt a közösség életében.
Házassága báró Bornemissza Elemérrel rosszul alakult, hiszen kisfiuk meghalt, ettől kezdve külön éltek, a kolozsvári szülőházban töltötte életének további részét. Tizenhét éves korában ismerte meg Bánffy Miklóst, szoros baráti viszony alakult ki közöttük, Karola édesapja nem engedte, hogy Bánffy feleségül vegye a lányt, de egész életükben szellemi társak maradtak. Ez abból is látható, hogy a gróf rendszeresen felolvasta kéziratait Karolának, kikérve a véleményét. Nagyon jó kapcsolatot ápolt Óváry Zoltán orvosprofesszorral, aki Kolozsváron működtetett egy szalont, ahol Bródy Sándor és Móricz Zsigmond is megfordult. Kolozsvár életének borzasztó drámája, hogy az Óváry családot lemészárolták, de a mai napig nem tudni, miért, csupán találgatások vannak, egy fotón ők is feltűnnek most.
A kiállítás hangsúlyosabb részében Szilvássy Karola naplóját, levelezését is megismerheti a látogató. Előbbiben a lánykoráról, a gyerekekkel való viszonyáról és az ápolónői korszakáról olvashatunk, utóbbiakból pedig egy szociálisan érzékeny asszony képe bontakozik ki, jelentős részük árvák, hadirokkantak hálálkodásaiból áll. Karola ugyanis nagy pénzeket adományozott árvaházaknak, érzékenységét minden bizonnyal saját gyermekének tragikus elvesztése is erősítette. Úrinő nem dicsekszik – nem hivalkodott ezekkel a tettekkel.
Figyelemre érdemesek a róla szóló, sajtóban megjelent idézetek is. Kuncz Aladár 1931-es írása szerint: „Ha igaz, amit a városban beszélnek róla, akkor a Grófnő valóságos démon. Házasságokat, eljegyzéseket bont fel. Hódolói vannak Európa mindegyik nagyvárosában. Színészeket fogad a lakásán. Még ápolónőnek is kiképeztette magát. Szeszélyes, nyugtalan, s aki leírhatatlan hatáskörének bűvkörébe kerül, az legyen férfi, nő gyerek vagy öreg ember, biztosan pusztulásba kergeti. Ezt és hasonló dolgokat beszélnek róla a városban.” Kemény János sem fukarkodott az asszony méltatásával: „Carola azokhoz az asszonyokhoz tartozott, akikkel kapcsolatban kénytelen volt mindenki állást foglalni vagy mellette, vagy ellene.”
Az átfogó tárlat nemcsak Erdély utolsó nagyasszonyát és annak vitathatatlan érdemeit jeleníti meg, de a századforduló kolozsvári művészeti és társadalmi életének egy szeletét is közelebb hozza.
