Észrevesszük-e a azt a fajta csillogást egy kutya szemében, amit csak a pillanatot az elmúlásban megragadó fotós tud megörökíteni? Látjuk-e egy félbevágott körtében, egy kiflivégben vagy egy kalapban az álomvilágot az idő egy-egy kockájából?
Apáti-Tóth Sándor fotós közelmúltban megjelent Atlantisz című albumának képei mintha a mélyből szólnának, a legendabeli, egykor dicső atlantiszi birodalomból.
A kötet nemcsak a külsejében jeleníti meg ezt a hangulatot (például a fekete alapszínű oldalakkal), hanem a szerző által írt rövid szabadversekkel is, amelyek mintegy a fejezetek lezárásaként olvashatók magyar és angol nyelven. Kifejezetten ötletesek a képek egyes csoportjaihoz rendelt közcímek: az Egy nap a napkorong három fázisát mutatja be, a Fogoly egy aranyhal alak- jából építkezik, a Galaxis asszociációkra alapoz, a Lehulló című sorozat két darabján pedig olyan élesen kirajzolódik a falevelek erezete, ahogy azt szabad szemmel nem is láthatjuk igazán. Nagy hatású a Titokzatos című, három fotóból álló képsor, amely egy öblöt és egy szorost ábrázol, túllépve a természetfotók keretein. Apáti-Tóth Sándor alkotásaira általában is jellemző, hogy bátran nyúl a digitális technológiához, de mértékkel, jó ízléssel bánik vele. Az Atlantisz sorozat – amely a közelmúltban a budapesti Fuga építészeti központban is megtekinthető volt – túllép saját korábbi stílusán, hiszen az alapvetően fekete-fehér fotográfiáiról ismert művész most hangsúllyal kezeli a színeket. Művészetének központi momentuma, hogy embereket nem látunk képein, de nyomainkat, hatásunkat megfigyelhetjük a képi valóságon túl. A fotók hol homályosak, hol szokatlan élességükkel tűnnek ki – ezáltal lesz töredékes, emlékszerű az összeállítás, amely egy talán soha nem volt múltat idéz és mutat fel.
