„Elvettek tőlem egy olimpiai aranyat”

Tagja volt a Szöulban aranyérmes magyar férfi kardvívó-válogatott ötös fogatának Nébald György. A politika az ő pályafutásába is beleszólt, mint mondta, 1984-ben elvettek tőle egy másik olimpiai aranyat azzal, hogy a magyarok nem mehettek Los Angelesbe. A hatszoros világbajnok ma az Emberi Erőforrások Minisztériuma (Emmi) sportszakmai főosztályának vezetője.
Nébald György boldog családapa és férj (Fotó: Hegedüs Róbert)
– Gondolom, örül, hogy nem szakadt el teljesen a sporttól.

– Természetesen. De hadd kérdezzem meg, ön mit gondol, kíváncsi még valaki Nébald Györgyre?

– Miért, nem ismerik már meg az utcán?

– De, még azért megesik. Ha meg telefonon hívok valakit, általában visszakérdeznek, hogy a vívó vagyok-e.

– Akkor miért gondolja, hogy nem érdekes?

– Mert a fiatalok az érdekesebbek, én már rég nem vívok, bár tény, nem szakadtam el a sporttól.

– Egyébként kint volt a novemberi budapesti világkupaversenyen?

– Természetesen. Bár igaz, csak az egyéni mérkőzéseket láttam, a csapatversenyeket nem. Összességében elmondhatom, nagyon jól sikerült. Kardban szokatlanul népes, kétszáz fős mezőny jött össze, s jó volt a torna nemzetközi megítélése is. Az eredmények sajnos nem úgy alakultak, ahogy szerettük volna. Szilágyi Áron ugyan ezüstérmes lett, ám csapatban csalódás a kilencedik hely. Ugyanakkor látni kell, hogy kiegyenlítődött a mezőny. Óriási feladat lesz a fiúknak kijutni a riói olimpiára.

– Mennyi esélyt lát rá?

– Sajnos nincs olyan erős csapatunk, mint régen. Szilágyi zseni, ő egyéniben biztosan ott lesz Rióban, és talán még valaki.

– Mi az oka, hogy most nem vagyunk igazán jók?

– Sokan lettünk. A mi időnkben még Dél-Korea és Kína nem volt tényező, ma már ők is igen erősek.

– Mennyivel másabb a mai vívás?

– Fizikailag maximálisan felkészültnek kell lenni. Régen az erőt tudással, technikával ellensúlyozni lehetett, ma már atléták vannak a páston. Plusz abszolút megváltoztak a szabályok. Eltörölték a lerohanást, s bevezették a direkt akciókat. Szóval ez már nem ugyanaz a sport, mint régen.

– Hogyan került a vívás közelébe?

– Mentem a bátyám után, ahogy később az élet más területén is. Rudolf elkezdett vívni a Honvédban, hazahozta a kardot, és megtetszett. Egy helyre jártunk iskolába, a Veres Pálné Gimnáziumba, aztán együtt végeztük el az ELTE jogi karát. Sőt, ügyvédként egy irodában is dolgoztunk egy ideig.

– A páston is összefutottak?

– Rengeteget edzettünk együtt. Vele vívtam a legélesebb presztízscsatákat. Ütöttük, vágtuk egymást, veszekedések és sértődések is voltak. De ha vége volt, letettük a kardot, egyből elsimultak a konfliktusok.

– Mi történt, ha versenyen futottak össze?

– Akkor nem vívtunk élesben. Nem is kellett megbeszélnünk, éreztük, kinek kell jobban a győzelem. Bár a szakirodalom nem ismeri ezt a fogalmat, nálunk működött a testvéri bunda.

– A Honvédra a futballban ennek a mezei változata volt jellemző akkoriban. Tényleg kiváltság volt ott sportolni?

– Nekem nem különösebben, épp úgy két évet voltam katona, mint bárki más. Már nem volt honvédségi állás, én például sportinstruktor voltam a klubnál, a fizetésem pedig az eredményességtől függött.

– Nem csábította valami jól hangzó tiszti rang?

– Nem. Pedig lehettem volna katonatiszt. Annyira kötődtem a sporthoz, hogy más nem érdekelt.

– A nyolcvanas moszkvai olimpiára aranyesélyesként utaztak. Miért nem jött össze?

– Hetvennyolcban vb-t nyertünk Hamburgban. Aztán a következő évben a szovjetek győztek. Bikaerős csapatuk volt, hazai páston ők voltak az egyértelmű favoritok, de mi megverhettük volna őket. Pechemre elszakadt a bokaszalagom, és a csapatversenyen csak összeragasztva tudtam indulni. Talán még így is győzhettünk volna, de az elődöntőben akkor jobbak voltak, ők jutottak a döntőbe. Amúgy a nyolcvanas moszkvai olimpián és a nyolcvankettes római vb-n egy csapatban szerepeltem Nébald Rudolffal.

– Azt hogyan élte meg, hogy a nyolcvannégyes Los Angeles-i olimpiára nem mehettek?

– Hidegháborús idők voltak a sportban. Pont a jelenlegi munkahelyem, a minisztérium előtt, itt, a Hold utcában tudtuk meg, hogy nem utazhatunk. Borzasztó volt. Egy évvel később egyéni világbajnok lettem, de állítom, hogy az 1984-es jobb évem volt még annál is. Nem túlzok: aranyesélyesként mentünk volna Amerikába.

– A szöuli arany kárpótolta önöket?

– Los Angeles után olyan idők voltak, amikor nem tudhattuk, mikor lesz a következő olimpiánk. Szerencsére ’87-re már enyhült a rendszer, és én is jó formában voltam. Azt hiszem, a ’84-’88 közötti időszak volt pályafutásom legjobb része. Akkor értem be.

– A szöuli döntő mégsem álomszerűen alakult, a sírból hozták vissza a meccset.

– Igen, elég rosszul kezdtünk, majd aztán 8–4-re elmentek a szovjetek. Kilátástalannak tűnt a győzelmünk. Pszichikai hadviselésbe kezdtem. Odamentem a többiekhez, és külön-külön mindenkinek azt mondtam, „úgy tűnik, ez a hajó már elment, de ne te legyél az, aki miatt kikapunk”. Ez hatott, innentől mindenki beleadott apait-anyait. A vége 8–8 lett, s tusaránnyal mi győztünk. Egyébként Gedővári meccsénél annyira izgultam, hogy a felénél kimentem a teremből. Az utolsó asszónál már visszamentem volna, de csak akkor értem oda, amikor Imre ünnepelt. Így hát nem láttam a döntő győzelmünket. Hogy miért is tudtunk nyerni ebből a meglehetősen rossz helyzetből? Azért, mert az akkori ötös, Bujdosó Imre, Csongrádi László, Gedővári Imre, Szabó Bence és jómagam olyan kardforgatók voltunk, akik között mindig akadt legalább kettő az adott napon, aki húzta a csapatot.

– A barcelonai olimpia már csak levezetés volt önnek?

– Nem, cseppet sem. ’90-ben még vb-t nyertem egyéniben, és egy évvel később csapatban is. Önbizalommal telve utaztam arra az olimpiára is, de kinn már nem vívtam igazán jól. Pedig éreztem, hogy bennem van a győzelem. Azt hiszem, túlgörcsöltem, de nincs miért szégyenkeznem, azért csapatban ezüstérmesek lettünk.

– A visszavonulás után mivel foglalkozott?

– Sokáig ügyvédkedtem, a bátyámmal együtt dolgoztam. De nem szakadtam el a vívástól, elnökségi tag voltam a szövetségben.

– Aztán öt évig volt szövetségi kapitány. Miként értékeli azt az időszakot?

– Voltak jó és rossz eredményeink is. Például 2007-ben, nem kis meglepetésre, világbajnokságot nyertünk Szentpétervárott. Rá egy évre a pekingi olimpián hetedikek lettünk, de a négybe kellett volna kerülnünk. Aztán a 2010-es vb-n tizenegyedik lett a válogatott, és ez kudarc volt mindenki számára. Úgy láttam jónak, ha nem folytatom, lemondtam.

– Aztán az Emmi sportszakmai főosztályának vezetője lett. Milyen ez a munkakör?

– Valamivel másabb terület, mint amiben korábban mozogtam. Már sokat tanultam, és nem bántam meg, hogy ide kerültem.

– A felesége Mincza Ildikó. Hogyan fér meg két vívó egy családban?

– Békében, boldogságban. Már húsz éve együtt vagyunk. Van két szép kislányunk, Melinda nyolc-, Franciska négyéves. Egy korábbi kapcsolatomból a huszonöt éves Olivér fiam pedig az Eger pólócsapatával bajnok lett. Kijelenthetem, boldog házasságban élek, remélem, a feleségem is.

Pályakép

Nébald György (Budapest, 1956. március 9.)
Vívó. Klubja: Bp. Honvéd (1970–1993), a kardválogatott szövetségi kapitánya (2006–2011). Eredményei: olimpiai bajnok csapatban (1988, Szöul), ezüstérmes (1992, Barcelona), bronzérmes (1980, Moszkva). Hatszoros világbajnok, egyszeres Európa-bajnok, tízszeres magyar bajnok, junior világbajnok. Díjai, elismerései: Az év magyar vívója (1985, 1987, 1988, 1990), a Magyar Népköztársaság Csillagrendje (1988), Az év magyar csapata választás második helyezett (1988, 1991), Az év magyar férfi sportolója harmadik helyezett (1990), Magyar Köztársasági Arany Érdemkereszt (1992), Az év magyar szövetségi kapitánya (2010).