Juan Pablo Zaramella, a közelmúltban Budapesten rendezett Anilogue Nemzetközi Animációs Filmfesztivál zsűrijének elnökeként retrospektív vetítésen mutatkozhatott be a hazai közönségnek. Nem animációs rendezőnek készült, de az egyéni kibontakozás lehetőségei annyira megragadták, hogy ma már csak ebben a műfajban képes megtalálni önmagát.
Juan Pablo Zaramella: Támogatom az új lehetőségeket (A szerző felvétele)
– Milyen trendeket figyelhetünk meg az animációban földrajzi szempontból?
– Vannak különbségek, de a független animációra Argentínában alapvetően európai művészek hatottak, amit erősít, hogy nagyon sok európai bevándorló él országunkban. Egyúttal sok helyi grafizmus alakult ki az ottani hagyományok talaján. Eredetileg képregényrajzoló, -illusztrátor voltam, és sokat beleviszek alkotásaimba az argentin tradíciókból.
– Magyarországon kevés animációs film készül, de hasonló a helyzet Argentínában is. Mit gondol, mi ennek az oka?
– A műfajnak nincs nagy közönsége, vannak fesztiváljaink, és bár egyre próbáljuk feszegetni a határokat, még mindig csak egy kis csoport találja meg a független animációban azt a műfajt, amit szeret. Másképp van ez a fősodorbeli filmekkel, amelyeknek természetesen megvan a szélesebb értelemben vett közönségük is.
– Miért értik sokan félre ezt a műfajt? Gondoljunk csak arra, hogy az animációt általában gyerekfilmekkel azonosítják…
– Az animáció drága műfaj, főként, ha az egész estés produkcióra gondolunk. Ehhez fel kell építeni egy olyan közönségbázist, amely képes behozni azt a bevételt, amit elvárnak a költségek után. Ahhoz, hogy átütő sikert érhessünk el, a legegyszerűbb megszólítani a gyerekeket, az ő révükön pedig a család is meg fogja nézni a filmet. A legnagyobb stúdiók szinte kizárólag vagy ifjúsági televíziócsatornáknak készítenek filmeket, vagy pedig ha moziba is mennek az alkotások, azokat többnyire az ünnepek tájékára időzítik. A független alkotók küzdenek e skatulyák ellen, ami önmagában egyszerű, hiszen könnyen készíthető olyan film, amely nem kifejezetten gyerekeknek szól.
– Miért döntött amellett, hogy animációs filmes lesz?
– Mindenképpen a filmes világban szerettem volna elhelyezkedni, de amikor befejeztem a gimnáziumot, csupán hat szabad hely volt az új évfolyamban. Kétszázan jelentkeztünk a felvételi vizsgára, így nagyon frusztráltnak éreztem magam, és új tervet készítettem. Úgy döntöttem, hogy animációs iskolába jelentkezem, hogy a következő év felvételi időszakáig csináljak valamit, ami esetleg még a bejutáshoz is hozzásegíthet. Az első évben sokat tanultam a grafikáról, a mozdulatokról, a fényekről és arról, hogy mindent én tartok a kezemben. Az első filmemet már nemzetközi szinten is bemutathattam, ami után számos megrendelés érkezett különböző reklámfilmekre – egy évben tíz hirdetést készítettem a televíziótársaságnak.
– Érez valamilyen különbséget aközött, amikor nemzetközi és amikor hazai közönségnek készíti a filmjeit?
– Nagyon odafigyelek arra, hogy egyetemes stílusban írjak. Vannak karakteres elemek, amelyek tipikusan argentinok – például a tangó, irodalmi utalások, a hangulat –, de maga a történet bárhol megtörténhet a világon. A filmjeimet sok ázsiai országban is bemutatták, és egyszer sem okozott problémát a kulturális különbözőség.
– Mit gondol az animáció és a digitális technológia kapcsolatáról?
– Támogatom az új lehetőségeket, mert ez teszi számomra lehetővé, hogy mindentől és mindenkitől függetlenül azt a stílust követhessem, ami nekem tetszik. Gyorsabban végzünk, megtaláljuk a saját hangunkat kompromisszumok nélkül, kisebb költségen, mint a kézzel rajzolt filmek esetében.
– Mennyire nehéz egyedi stílust kialakítani animációfilmesként?
– Vannak alkotók, akiknek eleve erős egyéniségük van, így könnyű megmutatni ezt az egyediséget. Ami engem illet, éveken keresztül próbálom körüljárni, amit éppen csinálok, eközben nem tévesztem szem elől, hogy kell identitás a munkáimnak. Néha azonban szeretek más megoldásokat keresni, mert nem csak egy eszköztárat érzek magamhoz közel.
