De mi van a reflektorfény után? (222.) Arcok. Arcok tegnapelőttről. ma már szinte ismeretlenek, tegnap, tegnapelőtt meg mindennap velünk voltak. sportolók, játékosok, versenyzők, edzők, akiket a sport emelt fel, akik a sportot felemelték, aztán egy idő után kikoptak sportéletünkből, csendben élik mindennapjaikat. ilyen sportembereket kerestünk meg, és sorozatunkban igyekszünk bemutatni, hogyan élnek, mi lett velük.
Olimpiai, világ- és Európa-bajnok kajakosokat és kenusokat nevelt Angyal Zoltán, aki tizenkét éven át volt szövetségi kapitány. Az életét kitöltő sportágtól ma sem szakadt el, mert a Velence Városi Vízi Sport Egyesület szakmai igazgatójaként vitorlások, evezősök és természetesen kajak-kenusok tehetségkutatását és edzőik felkészítését irányítja. Most egy elegáns budai szálloda halljában ült le velem beszélgetni.
– Isten ments, hogy hízelegni kezdjek, de olyan jó kondícióban van, hogy nyugodtan lehetne még mindig szövetségi kapitány. Miért mondott le annak idején?
– Nem, nem mondtam le. Csupán annyi történt, hogy nem pályáztam újra. Tizenkét évig voltam kapitány, s ez idő alatt bőven jutott siker, és szerencsére kevés kudarc. Azért sem pályáztam, mert amikor a hétköznapokon hazamentem este a családomhoz, hazavittem magammal a gondokat. Érdekes, hogy előtte soha nem történt velem ilyesmi. Leültem a családommal, s rám bízták a döntést. Aztán nem kevés álmatlan éjszaka után úgy döntöttem, elég volt.
– Döntésében közrejátszott, hogy a pekingi olimpia előtt a karakteres edző, Fábiánné és néhány tanítványa között konfliktus robbant ki?
– Nem, nem az volt a fő szempont, sokkal többet nyomott a latba Kolonics Gyuri hirtelen halála. Borzasztóan megviselt. Mintha a saját fiamat vesztettem volna el. Egyszerűen nem tudtam úrrá lenni a történteken, és ha ma belegondolok, rögtön szomorú leszek.
– Ma mit csinál, mivel foglalkozik?
– Hála a kajak-kenu szövetség vezetőinek, nem engedték el a kezemet, nem mondták, hogy köszönjük Zoli, csinálj amit akarsz. Egy igazi, számomra testhez álló feladattal bíztak meg, a Patrónus-programmal, amelynek az volt a lényege, hogy minél több fiatal edzőt képezzünk. Mert hát, ugye, az edzők sem örökké fiatalok, és hogy a sportág győzelmi tendenciája folytatódjon, ahhoz újabb és újabb edzőkre van szükség.
– Népszerű a fiatal szakemberek számára az edzősködés?
– Korábban nagyon alacsony volt a fizetés, így szinte lasszóval kellett fogni a fiatalokat. Ma már szerencsére olyan fizetéseket tudnak adni a fiataloknak is, hogy felér egy pedagógus bérével. Az sem sok, de így már sokkal népszerűbb a pálya.
– Nem hiányzik önnek a mindennapi munka, hogy motorcsónakba üljön, és tanácsokkal lássa el a versenyzőit?
– Ahogy leköszöntem a kapitányságról, hat évig irányítottam a Patrónus-programot. És ez a munka tényleg nagy örömmel töltött el. De aztán tavaly februárban Velence városa felkért, hogy legyek a vízisport-egyesület szakmai igazgatója. Örömmel mondtam igent, hiszen boldog vagyok, hogy az utánpótlás-nevelésre fordíthatom szakmai ismereteimet.
– Azt hallottam, hogy a tragikusan elhunyt Kolonics György emlékére alapítványt létesítettek.
– Igen, 2009-ben létrehoztunk egy Kolo és Barátai nevű alapítványt, amelyben Gyuri szülei, barátai és mindenki benne van. Az évek során kiállításokat szerveztünk, és készül egy dokumentumfilm Kolóról. Én úgy szerepelek a filmben, mint az alapítvány elnöke. A forgatások befejeződtek, az utómunkálatok jól haladnak, rövidesen a mozikba kerül a film.
– Kik a film szereplői?
– Nem vagyok felhatalmazva arra, hogy a film forgatásáról beszéljek, ráadásul magam is keveset tudok a részletekről. Legyen ez meglepetés. Fő, hogy Kolo emlékét őrizzük, ez számomra igen fontos.
– Tudom, kötődött a tanítványához, s azt is hallottam, hogy klubedzőként, a párizsi vb-n 1991-ben egy szobában lakott Koloniccsal. Gyakori, hogy versenyző és edző együtt lakik?
– Megesik. Kolo első világbajnoksága volt Párizsban, és úgy hozta a sors, hogy neki sem volt lakótársa, és nekem sem. Egyébként egész éjjel nem tudtunk aludni, mert Gyuri izgult, állandóan kérdezett. A pekingi olimpia előtt a Szépművészeti Múzeumban volt a fotózás, s Gyuri reggel kilenckor felhívott, hogy hova kell menni a fényképezésre. Aztán fél óra múlva megint hívott, hogy milyen ruhában jöjjön. Majd megint csöngött a telefonom, és Gyuri azt kérdezte, hogy villamossal vagy busszal megyek-e a múzeumba. Hihetetlenül kedves, aranyos srác volt.
– Úgy látom, egyértelműen ő volt a kedvenc sportolója.
– Igen. Számomra mindenki, aki a kezem alatt dolgozott, nőtt fel, ért el sikereket kedves volt, de Gyuri talán hatványozottan.
– Annak idején ön hogy adta a fejét kajak-kenura?
– A IX. kerületben nőttem fel, s az egyik barátom az MHS-nél kajakozott, és járt edzésre. Engem – soha nem felejtem el a napot – 1965. október 30-án vitt magával először, és attól kezdve a víz és a kajak-kenu határozta meg az életemet. A feleségemet is Dunavarsányban, a vízitelepen ismertem meg, tehát az egész családomban minden a víz körül forgott.
– Ismereteim szerint szövetségi kapitánnyá választása is kalandosra sikeredett. Hogyan történt?
– Húsz évet dolgoztam a Honvéd edzőjeként, és soha nem fordult meg a fejemben, hogy egyszer szövetségi kapitány legyek. Persze, tudtam, hogy pályázni lehet a posztra. Azt is tudtam, hogy korábbi tanítványom, a kétszeres olimpiai bajnok Gyulay Zsolt is benyújtotta pályázatát. Biztos voltam benne, hogy ő lesz a kapitány. Az eredményhirdetés napján le is mentem a Duna-partra edzést tartani, s ott ért a szövetség egyik munkatársának a telefonja, hogy azonnal menjek. Amikor beértem a szövetségbe, a sok újságíró és fotós engem kérdezett meg fényképezett. Én voltam a legjobban meglepődve, hogy én lettem a kapitány.
– Mi a magyarázata, hogy a magyar kajak-kenu állandóan a csúcson van?
– Talán annyi, hogy sok tudást, tapasztalatot örököltünk régi, nagy elődeinktől, edzőlegendáinktól. Aztán a szakemberek hozzáállása és nem utolsósorban a szövetség áldozatvállalása. Ha bárkinek bármilyen gondja van, akkor bizton számíthat segítségre. És persze a gyerekek, a szülők, a környezet, a légkör. Úgyhogy sok minden kell a sikerhez, még szerencse is.
– Viszont doppingveszélyes a sportág. Mit tart erről?
– Én is sokat hallottam arról, hogy Kolonics Gyuri is a dopping miatt halt meg. Meg azt is, hogy Pekingben Vajda Attila úgy lett olimpiai bajnok. Nos, én ezekért a versenyzőkért az életemet tenném rá, hogy nem használnak semmilyen szert. Annál is inkább, mert a dopping és a drog olyan sportágakban bevett szokás, ahol sok pénzt keresnek a versenyzők. A kajak-kenu viszont nem az a sportág, itt nem lesznek multimilliomosok a sportolók.
– A magánéletéről mit lehet tudni?
– A feleségem gyógypedagógus – decemberben lesz a negyvenéves házassági évfordulónk –, mint ahogy a lányom is az. Egy leányunokám van, s imádja a vizet.
– Rióban az olimpián hány aranyérmet remél?
– Többet is. Nagyon szurkolok Kovács Katinak és Janics Natasának, hogy mindkettőjüknek sikerüljön a visszatérés a szülés, illetve a súlyos gerincműtét után. Ott van még Kozák Danuta, aki biztos aranyesélyes. És szerintem olyan is lesz, aki majd ott robban be a magyar sportköztudatba és a világelitbe.
Pályakép
Angyal Zoltán Budapesten született 1953. április 5-én. 1981-ben a TF sportszervezői szakán végzett, két évvel később ugyanott az edzői oklevelet is megszerezte. 1989-ben mesteredzői címmel tüntették ki, 1988-tól a Budapesti Honvéd edzője. Tanítványai közül Csipes Ferenc, Hódosi Sándor, Ábrahám Attila, Gyulay Zsolt olimpiai bajnok, Kulcsár Gábor világbajnok. 1992-ben megkapta a Magyar Köztársaság Ezüst Érdemkeresztjét. Tizenkét éven át volt a kajak-kenu válogatott szövetségi kapitánya. Munkásságát és hozzáértését jelzi, hogy számtalan Európa-bajnoki, világbajnoki érmet szereztek versenyzői, sőt Vajda Attila és Kozák Danuta olimpiai bajnokok is lett.
