Amikor portrét készítek, mindenkinek meghallgatom a véleményét, majd a képek és az emlékező emberek gondolatai alapján összerakom az arcot – mondta lapunknak Kutas László szobrász, akinek Horn Gyula-szobrát a közelmúltban adták át Budapesten. Az alkotó, bár Podmaniczkyval való rokonsága révén a kommunizmus alatt osztályidegennek számított, sohasem érezte magát sem mellőzöttnek, sem kedvezményezettnek politikai alapon – árulta el. A közeljövőben egyébként Egerben felavatják majd a készülő Gárdonyi Géza-szobrát is.
Kutas László: Arra gondoltam, hogy olyan embert mintázok meg, aki mindenkivel jóban van (Fotó: Csudai Sándor)
– Egyes alkotók szeretnek a portrék készítésekor is önmegvalósítani, pedig milyen jó, ha az hasonlít arra, akinek a neve a figura alá van írva…
– A portré tényleg az a műfaj, amelyben nem nagyon lehet eltérni a valóságtól, hiszen hasonlítania kell arra, akiről alkotom. Pankotay professzorról készítek egy mellszobrot a soproni botanikus kertbe, ahová már kilenc mellszobor került tőlem, lévén, hogy fiatalkoromban Sopronban, Ágoston Ernőnél tanultam. Talán tavalyelőtt történt, hogy Péterfalvi József professzor, aki több megbízást szerzett nekem, azt mondta: „Lacikám, sajnos az a helyzet, hogy egy évben egy embernek nem adhatunk ki két munkát, pedig mi azért azt szeretjük, ha az arc hasonlít arra, akinek a neve alá van írva.” Káldy professzor, akinek szintén Sopronban van a portréja, nagyon hirtelen halt meg. A felesége azt mondta, amikor készítettem, hogy művész úr, olyan szép ember volt a férjem! Mikor leleplezték a szobrot, odalépett hozzám, és könnyes volt a szeme. Ezekért a pillanatokért érdemes portrékat készíteni.
– Nemrég elkészült Horn Gyula egész alakos szobra a budapesti XIII. kerületi Gyermek térre. Hogyan keresték meg ezzel a munkával?
– A Lehel úti műtermemben dolgozom 1976 óta, és most először fordult elő velem, hogy a kerület meghívott egy pályázatra. Úgy voltam vele, hogy ezt meg kell nyerni. Horn Gyuláról sok rosszat és sok jót mondanak. Általában amikor portrét készítek, mindenkinek meghallgatom a véleményét, majd a képek és az emlékező emberek gondolatai alapján összerakom az arcot. Vannak vitatott és kevésbé vitatott személyek a politikában, én speciel Horn Gyulát nem tartottam vállalhatatlannak. Elolvastam róla mindent. Sokat emlegetett momentum az életében az 1956-os szerepvállalása, vagyis hogy állítólag maga is ölt. Horn Gyulának sok testvére volt, és a forradalom alatt lelőtték a bátyját: amikor fegyvert fogott, azok ellen tette, akik a testvérét megölték. Vagyis nem politikailag foglalt ezzel állást. Úgy gondolom, hogy ami vele történt, azért bosszút is állhatott. Ezzel persze elrugaszkodunk egy távolabbi kérdéskörhöz, vagyis hogy háborúban mindenki gyilkos-e. Én Horn Gyula személyében nem láttam azt, hogy olyan hatalom volna, aki rajongókkal veszi körül magát. Nézegettem a képeit: volt valami szimpatikus félmosoly az arcán, ami megfogott. Arra gondoltam, hogy olyan embert mintázok meg, aki mindenkivel jóban van és elbeszélget az utcán. Volt egy fotó, ahol szembejön, ezt a pillanatot rögzítettem: egy egyszerű embert, aki a téren sétálva elbeszélget az emberekkel, hamiskásan, jellegzetesen mosolyog. A cigarettát ugyan „kivettem” a kezéből, de bele lehet tenni az ujjai közé.
– Csaknem százkilencven centiméter magas lett a politikus szobra, holott köztudomásúlag alacsony növésű ember volt.
– Pátzay Pál mester arra tanított bennünket, hogy a szabadba kerülő életnagyságú szobor két méternél kezdődik, és az arányok mutatják meg, hogy az illető mekkora volt. Horn Gyula esetében is az arányok láttatják, hogy nem volt magas ember.
– Több munkájánál észrevehető, hogy szereti felöltöztetni az alakokat, és a ruházatban valami kedves poént helyez el.
– A csíkos nyakkendőt többen kiszúrták Horn Gyula szobrán, ennek pusztán annyi volt az oka, hogy azon a képen, amelyről dolgoztam, éppen ilyet visel. Általában szeretek valami poént tenni a figurák öltözetébe a mellszobroknál is, ahol a teljes ruházatot úgysem lehet ábrázolni.
– Ha már a politikusoknál, történelmi alakoknál tartunk, Podmaniczky Frigyes a dédnagybátyja volt. Megmintázta őt is?
– Róla csak kis szobrom van, szerettem volna nagyot is készíteni, be is adtam egy belvárosi pályázatra régebben a tervemet, de nem kaptam meg a munkát.
– A felmenői miatt osztályidegennek érezte magát fiatalkorában?
– Anyám bárónő, apám református lelkész volt, mondhatjuk tehát, hogy osztályidegen voltam, de sohasem éreztem annak magam. Nem ért semmiféle megkülönböztetés. Annak mondtak, de igazán nem voltam az. Az óbudai polgármesteri hivatal mellett áll a kerület első elöljárójának, Harrer Pálnak a szobra, amelyet az önkormányzat megbízásából 2010-ben készítettem el. Kötődöm a kerülethez, a jelenlegi polgármesteri hivatal helyén állt épületben született a nagyapám 1885-ben. A dédnagyapám, Podmaniczky Ármin jóval hatvan év felett volt, amikor összeszedett egy táncosnőt, majd ebből a frigyből született meg a nagyapám. Hiába volt báró neve a nagyapámnak, édesanyja hol ezzel, hol azzal aludt, éppen ezért nagyapámnak nehéz, zaklatott gyerekkora volt. Ennyit a báróságról vagy az arisztokrata gyökerekről. Mellesleg a deklasszált létből annyit mindenképpen éreztem, hogy az államosítás idején elvették a nagyapám kölcsönből épített házát. Amikor a főiskolára kerültem, nem tapasztaltam megkülönböztetést. Pedig úgy tudom, hogy két olyan református lelkész volt abban az időben, aki nem adta be a derekát: apám és Kovács Bálint. Ők ketten nem lettek békepapok. Talán egy aranyos kis emlék, amikor olaszórákra jártam az Olasz Intézetbe, és hamis jegyeket csináltunk a filmvetítésekre, akkor némileg kritizálták, hogy én, az arisztokrata származék egy kapitalista követségre szervezek mozilátogatókat. A főiskolán ugyanakkor mindig kaptam segélyt mint hatgyerekes családból származó.
– És később, a főiskolai évek után, amikor javában dúlt a kommunizmus, kapott megbízásokat?
– Akkoriban meghívtak pályázatra, még működött a Művészeti Alap, és aki megnyerte a pályázatot, annak lett munkája. Egész életemben pályázatból vagy egyenes megbízásból éltem meg. Nem politikailag, inkább a szakmán belüli kapcsolatból kaptuk a munkákat: sohasem éreztem magam politikailag mellőzve vagy épp kiemelve. Érdekes, hogy ma Magyarországon nekem van a legtöbb megvalósult kisplasztikám, százharminc. Abban az időben múzeumi reprezentatív ajándékozási célra lehetett készíteni alakot. Szerencsém volt a „nőkkel” is: Klotild és Matild névre hallgató nőalakjaimra és a gyerekfigurákra a holland galériások figyeltek fel, és azokból sok kiállítást szerveztek Amszterdamban és a világ több pontján.
– Itt, a műteremben Gárdonyi Géza egész alakos szobrából még csak egy hungarocell bábot lehet látni. Hová készül ez a munka?
– Egerbe készül a szobor, amelyet azért kaptam meg, mert Rákóczi Ferencet tíz éve elkészítettem, a kertünkben állt, és megtetszett különböző embereknek. Végül a sógorom szervezte meg, aki helyi doktor, hogy kiöntsék Egerben a szobrot. Tavaly, a Gárdonyi-évben huszonötmilliót adott rá a kormány, két meghívott szobrásznak, Kigl Sándornak és nekem. Ugyanazt a képet találtam meg Gárdonyiról, amit ő, csak szerintem kissé „merev” az ő szobra. Olyan Gárdonyit szeretnék faragni, aki üldögél a karosszékben és meditál. A nagy pipagyűjtő ismerősömtől tudtam meg, hogy a parasztemberek rövid szárú pipát szívtak, az urak pedig hosszú szárút. Az urak ültek és meditáltak: az én szobromon – amelyet októberben adnak át – Gárdonyi egy töprengő, üldögélő figura, hosszú szárú pipával.
