Barátom volt és harminchárom évig kollégám a Szabad Európa Rádió szerkesztőségében. Én időm előtt néhány évvel visszavonultam, ő végig maradt, a rádió megszűnéséig. Hogy az utolsó szakaszt, amikor ez az amerikaiak által fenntartott független intézmény fokról-fokra a budapesti szabaddemokraták befolyása alá került, hogyan vészelte át, nem tudom. Olykor találkoztunk Münchenben vagy Budapesten, de amiket megtudtam, nyomasztott.
Borbándi Gyula elkötelezett emberként élt (Fotó: Csudai Sándor)
A rádió megalakulásakor egy időben kerültünk Münchenbe. Itt szólni kell mindennapjaink hátteréről, az akkor még amerikai megszállás alatt lévő Németország és benne a bajor világ állapotáról. A németségnek ez a nyugati, nagyobb fele a teljes kábultság állapotát élte át. A hitleri világ, amelyben hitt, összeomlott, az új kezdet megindulása még eltartott.
A nyugati győztesek által fennhatóságában még korlátolt németség keserű lelkiismeretvizsgálaton ment át és ezt őszintén tette. Az űr azonban mélyebb lett, mint maguk is gondolták. A hitleri eszmékből kiábrándultan, azokból kigyógyulva, a német nemzet erényeit is kidobták az ablakon. Erőfeszítéseiket az amerikai Marshall-terv segítségével az anyagi felemelkedésre helyezték. Az űr betöltésére fokról fokra mindent befogadtak, sőt magukévá tettek, ami akkor Kaliforniából és Svédországból szennyezte az emberi gondolkodást.
Ebben a világban indultunk. A legkülönbözőbb földrajzi helyekről összegyűlt szerkesztőség saját bázist teremtett magának, távol tartva magát a befogadók gondolatvilágától. Én, a gárda magjával együtt Párizsból jövet szinte szellemi sivatagban éreztem magam. Gyuszi barátom, aki a kevésbé igényes és viszonylag örök nyugalomban élő Zürichből jött, könnyebben megtalálta a helyét. Ő, fiatalon, egyedülálló lehetőséget kapott a magyarság irodalmi gondolkodásának az ébren tartására, mind a rádió hullámhosszain át, mind azon kívül.
Itt talán valamit hétköznapjainkról. München romokban, egy nyugalmas kávét meginni sem volt egyszerű. A város német lakossága, ha háza, lakása és valamilyen vagyontárgya érintetlenül maradt, munkalehetőség híján teljesen pénztelen volt. Mi Münchenben induló fiatalok, csak egy kis bőrönddel rendelkeztünk, hogy a hidegháború közepén magát a rádiót nem helyezik-e át Európa valamely más pontjára. De mi havi fizetést kaptunk. Mit lehetett ezzel tenni? Operába nem nagyon kívánkoztunk, a Kammerspiele volt a város egyetlen színvonalas színháza, de volt egy fiatalok által teremtett kitűnő kabaré, a Kleine Freiheit, amelynek minden előadásán megjelentünk. Vagy hetenként az általunk is látogatható amerikai tiszti kaszinó halálosan unalmas, szerény pénznyerésre alkalmat adó „bingó” keresztrejtvényes játéka. Maradt estére egy-egy diáktanya. No meg a gazdag kirándulási látogatások a hegyekbe, ősi bajor városkákba.
Szellemi érdeklődésünkben, egy milliós városban, egyedül maradtunk. De feladatunk volt bőven. Nekem az első időszakban a hírszolgálat, Gyuszinak az irodalom és a rádión kívül szinte az egész világra kiterjedő szellemi hálózat kiépítése.
Borbándi Gyula nem törekedett az emigráns szervezeti csoportosulásban bármilyen pozícióra. Visszatekintve ma is csodálkozom, mit volt képes az egész napos rádiós munkaidőn kívül teljesíteni. Azt hiszem, alig akadt a földkerekségen irodalmi ihletű magyar ember, akivel ne tartott volna levélbeni kapcsolatot. Igazi teljesítmény volt a Látóhatár – majd némi bonyodalmak után Új Látóhatár – folyóirat megteremtése és folyamatosan tartalommal való megtöltése. Ebben természetesen nem volt egyedül, de az oroszlánrész az övé és a müncheni magyar nyomdát fenntartó Molnár Józsefé volt. A Szabad Európa Rádió megszűnése után pedig nekilátott mind a rádió, mind az emigráció történetét feldolgozó könyvei megírásának. Elpanaszolta nekem itt Pesten, hogy a rádióról szóló kéziratának a kiadó kívánságára majd egyharmadát törölnie kellett, így értékes információs anyag veszendőbe ment. Furcsa volt nekem, hogy a rendszerváltást követően már csak a kiadókkal folytatott tárgyalásai miatt is nem költözött haza. Kérdésemre nevetve válaszolta, hogy „itt Budapesten nem lehet dolgozni, itt mindig történik valami, amin részt kell venni, itt mindig felhívnák telefonon. Münchenben a kutya se ismeri, nyugodtan írhat, dolgozhat. Amikor meg elkészült, amit akart, jön mindig Budapestre.”
Végül mégis hazaköltözött, itt halt meg kilencvenöt évesen. Immár az örök aktivitást felhagyva, családi keretben talált otthonra. Végül is bevallotta, mennyire szeret itthon lenni. w
