Mindabban, ami Magyarországon történt 1944 decemberétől nemzetgyűlés címen, benne van e nép szomorú, újkori történelme. Nemcsak annak a rövid időszaknak a krónikája, de napjaink históriája is. Joggal állíthatjuk, hogy a párhuzamok és az egyezések bizony nem a véletlen művei.
Jellemző fotó 1945-ből a Parlamentből. A kisgazda miniszterelnök, Tildy Zoltán (balra) riadt és bizonytalan, a határozott Rákosi Mátyás (jobbra) államminiszter viszont már kezdené is a szalámizást (Fotó: MTI/Mafirt)
Sorsfordító, válságos időkben a magyarság előszeretettel jelzi állapotát törvényhozásának elnevezésében is. Így volt ez 1848-ban, az első népképviseleti országgyűlés működésénél: a parlamentet szándékosan nevezték nemzetgyűlésnek. Ez szerepel a Ház Pap Dénes által kiadott naplójának első oldalán is: „A magyar Nemzetgyűlés Pesten 1848-ban.” Az első világháború elvesztése és a történelmi Magyarország összeomlása után, 1920-ban is nemzetgyűlést választottak két esztendőre. Sok kérdést megoldottak: törvényt hoztak az alkotmányosság helyreállításáról és az államformáról (királyság visszaállítása); az államfőről (kormányzó); a detronizációról (Habsburg IV. Károly visszatérési kísérletei után); a földbirtokok helyesebb megoszlásáról (földreform); az állami és társadalmi rend hatályosabb védelméről (a szélsőségek kiszorítására a legális politikai életből). Sok fontos ügyre nem maradt idő, így 1922-ben is nemzetgyűlést választottak. A nemzetgyűlés – szemben a magyar tradíciókkal – egykamarás volt. A felsőház létrehozására 1926/27-ben került sor, s így helyreállt az elnevezés is: Országgyűlés.
Rákosi vagy Vorosilov
Magyarország azonban a második világháborút is elvesztette. 1944. december 21-én ezért Ideiglenes Nemzetgyűlést hoztak létre Debrecenben. Ezzel egy időben még működött a nyilasok által uralt Országgyűlés Sopronban. Az Ideiglenes Nemzetgyűlés létrehozta az Ideiglenes Nemzeti Kormányt Miklós Béla vezérezredes (dálnoki, vitéz, lófő) vezetésével. Ez a kormány számos nagy jelentőségű rendeletet alkotott többek közt a földosztásról, a számonkérésről, a választójogról. Így 1945. november 4-én sor kerülhetett egy kvázi szabad választásra Magyarországon. Nem mérettettek meg szabadon a pártok – nem indult például keresztény, kereszténydemokrata, konzervatív vagy szélsőjobboldali párt. De alternatíva létezett: volt keresztény – polgári- paraszti Független Kisgazdapárt, volt szociáldemokrata párt és volt kommunista párt is. A választók megint nemzetgyűlést hoztak létre, egy kamarával. Ebben a nemzetgyűlésben a Független Kisgazdapártnak 57 százaléka volt, a kommunistáknak 16,9 százaléka. Sajnos ez utóbbi segédcsapatául ajánlkozott a szociáldemokrata párt (17 százalék) és a Nemzeti Parasztpárt is (6,8 százalék). E három párt szövetséget is kötött a baloldali összefogás jegyében Baloldali Blokk néven. A nemzetgyűlés mandátuma 1949 novemberéig szólt (volna). De a Baloldali Blokk – élén a kommunistákkal - egyetlen pillanatra sem ismerte el a népakaratot. Messianisztikus elhivatottságérzéstől áthatva mélységesen lenézték a magyar népet és a parlamentarizmust, a képviseleti demokráciát. Ők, csak ők ismerték az igaz utat, akár a néppel szemben is. Rákosi Mátyás (MKP) már a választások másnapján kiadta a jelszót: korrigálni kell a népakaratot. A magyar nép nem demokrata! (Hiszen nem rá szavazott, pedig tizenöt évet ült börtönben érte…)
A nemzetgyűlésnek kellett volna elérnie, hogy érvényesüljön a népakarat egy a nyugat-európai viszonyokhoz illeszkedő képviseleti demokrácia révén. Elkeseredett küzdelem kezdődött. A nemzetgyűlési többség oldalán ott volt a magyar nemzet, a Baloldali Blokk mellett a győztesek Szövetséges Ellenőrző Bizottsága és a megszálló szovjet hadsereg. A baloldal nem is habozott: politikáját egyeztette a megszállókkal, Vorosilov marsallal, Szviridov altábornaggyal. Valójában nem is lehetett tudni, ki az igazi helytartó: Rákosi Mátyás vagy Vorosilov. Ki kinek a főnöke?
Jobboldali reálpolitikusok
A nemzetgyűlés megalkotta a magyar köztársaságról szóló törvényt, amelyben rögzítették a személyes szabadsághoz, az elnyomástól és félelemtől mentes emberi élethez, a vélemény és gondolat szabad nyilvánításához, a vallás szabad gyakorlásához, az egyesülési és gyülekezési szabadsághoz, a tulajdonhoz való jogot! A demokrácia alapjait rögzítették. Most már az volt a kérdés: sikerül-e a gyakorlatban érvényesíteni mindezt? A demokratikus kibontakozás szinte egyetlen záloga a nemzetgyűlés volt. Közben a szovjet megszállók teljhatalommal rendelkeztek. Céljuk 1946 végétől a nemzetgyűlés megsemmisítése volt. Ehhez likvidálni kellett a Független Kisgazdapártot és az időközben megerősödött ellenzéki Magyar Szabadság Pártot. Hajtóvadászat indult a demokratákkal szemben: fasisztának bélyegezték őket, összeesküvéssel, kémkedéssel vádolták meg Sulyok Dezsőt, Kovács Bélát, Nagy Ferencet, Pfeiffer Zoltánt, Kovács Imrét, Peyer Károlyt, s így tovább. Beindult a hírhedt „szalámitaktika”, leszeletelni, elemei-
re bontani az ellenfelet. A kisgazdapártot, a szociáldemokrata pártot, a parasztpártot is. (Ezek formailag szövetségesei voltak a kommunistáknak, de mint Rákosi mondta: most még szövetségben vagyunk, de a célunk a megsemmisítésük…) A nemzetgyűlés, amíg létezett, nagyszerű és felemelő politikai küzdelem színtere volt. Maroknyi demokrata – mindenekelőtt Sulyok Dezső és a szabadságpárt húszfős frakciója – küzdött a demokráciáért és a szabadságért. A másik oldalon ott volt a kommunisták kezében a politikai rendőrség (ÁVO), valamint a szintén baloldali vezetésű Népügyészség és Népbíróság. Rajk László, Péter Gábor, Major Ákos és a vezetésük alatt álló intézmények nem ismertek kegyelmet. Sajnos a nemzeti oldal nem bizonyult elég eltökéltnek. Túl sok volt a „reálpolitikus”, a „kompromisszumkész” – ma úgy mondanánk, megélhetési politikus. Aki tudta, honnan fúj a szél…
1947 februárjában a szovjet megszállók a Gulagra hurcolták a kisgazdapárt főtitkárát, Kovács Bélát. Tették ezt annak ellenére, hogy a magyar nemzetgyűlés a mentelmi jogának felfüggesztése ellen szavazott. Kiderült, hogy a parlament egy sóhivatal. Rákosiék továbbmentek: megtámadták a miniszterelnököt. Nagy Ferenc megfutamodott, emigrált. Tovább! Tovább! – mondta Rákosi, és felvetette a választójog módosítását. Megtörtént. Jöhetett az „oda nem valók” kizárása, a prémiumos rendszer, az ajánlási rendszer, a kék cédula. Most már csak egy lépés maradt: a nemzetgyűlés idő előtti feloszlatása. A kisgazdapárt zöme már távol volt: Kovács Béla szovjet lágerben, Nagy Ferenc, Varga Béla (a nemzetgyűlés elnöke) emigrációban. Sulyok Dezső a menekülést fontolgatta. Pfeiffer Zoltán új pártot alapított: a Magyar Függetlenségi Pártot. De még mindig volt erő a kisgazdapártban. Az „alkotmányvédők” élére egy békési parasztgazda, B. Szabó István állt. Úgy számoltak, 192-190 arányban többséget alkothatnak a nemzetgyűlésben. Rákosiék – mint már annyiszor – megint Tildy Zoltán köztársasági elnököt hívták segítségül. Tildy megtette, amit kértek. Vajon miért? Túl vastag lehetett az a dosszié, amit Péter Gábor összeállított róla és a családjáról? Tildy is zsarolt. B. Szabót felszólította, hogy menjen vissza Békésbe, hagyjon fel a politikával. A képviselőknek kerek-perec megmondta, aki erősködik, nem kap mandátumot az új parlamentben. A Szabad Nép (az MKP lapja) száz százalékon öntötte a hazugságot: már nemcsak Sulyok, Nagy Ferenc, Pfeiffer, de B. Szabó is fasiszta lett. A magyar baloldali propaganda révén messziről úgy tűnhetett, nem is Németországban, hanem Magyarországon született meg a nemzeti szocializmus. S persze itt is volt az utolsó, de annál szilárdabb bázisa…
Hamarosan megszületett a döntés: a nemzetgyűlést Tildy köztársasági elnök feloszlatta. A köztársasági elnök egyben ki is írta az új választásokat augusztus 31-re. Ezzel a nemzetgyűlés július 25-én megszűnt. Megszűnt az utolsó fórum, ahol a szólásszabadság, a véleményszabadság még megnyilvánulhatott. Megszűnt a mentelmi jog, a demokraták szabad prédájává váltak a kommunista politikai rendőrségnek és népbíróságnak. Voltak, akik még tovább küzdöttek (Pfeiffer Zoltán), voltak, akik belátták a vereséget (Sulyok Dezső), és voltak, akik beálltak a sorba, amíg lehetett (Tildy Zoltán, Dinnyés Lajos, Szakasits Árpád). Hamarosan azonban őket is utolérte a kommunista párt bosszúja: agyonveretés, internálás, házi őrizet, kitelepítés várt rájuk. Néhányan végig kiszolgálhatták a rákosista, sőt kádárista diktatúrát. Ilyen volt Dobi István a kisgazdáktól vagy éppen Erdei Ferenc a parasztpártból.
Kossuth igazsága
A nemzetgyűlés 21 hónap után, 1947. július 25-én feloszlott. Ezzel negyven évre elbukott a magyar demokrácia ügye. 1989-ben merült fel újra, hogy „alkotmányozó nemzetgyűlést” kellene létrehozni. De akkor ez megoldhatatlan feladatnak bizonyult. 1990-ben a szabadon választott parlament első szónoka Varga Béla, az 1945-47-es nemzetgyűlés elnöke volt. A megbékélésre szólított fel. Sokan félreértették. Húsz év kellett a felismeréshez. 2010-ben és 2014-ben olyan parlamenti többség jött létre, amely formailag nem, de lényegében alkotmányozó nemzetgyűlési feladatokat is magáévá tett. S végre a politikai centrumba került a nemzeti demokrácia, amiről Pfeiffer Zoltán azt mondta: „Ez a nép csak addig tudja fenntartani magát, amíg a külső és belső szabadságát megvédi.”
Ez a feladat. És nem is kicsi. Mert mi is tudjuk Kossuth igazságát: hogy „a közjólét, mely a szabadságon alapul, nem oly bér, amelyet az istenek ingyen adnának a halandóknak…”
